Évkönyv ’92 - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 1. (Esztergom, 1992)

Ortutay Andrásné: Nyergesújfíüu a XVIII. század végén

Gazdasági viszonyok „A' Gazdaságban tsak tapogatva lehet elől - menni: mert itt a' Fő Gazda az idő, Tselédi pedig a'gondos Ember és a segítő Barom: a' mellyéknek egymás kezére való dolgozásokból lehet tsak bizonyos Regulát ki - húzni." (56) A szinte szállóigévé vált meghatározás jól minősíti, miért olyan jelentős a XVIII. század - különösen annak második fele - a gazdaság vizsgálatában. Egyrészt űj korszak kezdődött a török uralom, Rákóczi szabadságharca, a háborúkat óhatatlanul kísérő járvány után: szaporodott a népesség, fejlődtek a gazdálkodási rendszerek. Ugyanakkor e korszak a feudalizmus utolsó egységes szakasza: még a mezőgazdaság az elsődlegesen fontos termelési ág, 9 agrártermelő (paraszt, de a nemességnek is mintegy fele, városiak, mezővárosiak) teszi lehetővé, hogy egy tizedik függetlenítse magát a mezőgazdaságtól. Megindult tehát a kapitalizmusba való átmenet - de sajátosan, torzultan, s végül befejezetlenül történt meg. Gazdasági életünkre még nem hatott az ipari forradalom, évtizedeknek kell eltelni, hogy két emberi kéz vagy négy állati láb erejét gép váltsa fel.

( } Mindez indokolja a XVIII. század mezőgazdaságának általános áttekintését. A kép - főleg a szántóföldi termelésé - igen változatos. Befolyásolják bizonyos történelmi tényezők: mennyire heverte ki egy terület és népessége a török hódoltságot, hogyan alakult a népesség és a szántóterület aránya, ül. mennyire éltek a korábbi gazdálkodás hagyományai (újraosztásos földközösség, ázsiai, nomád hagyományok). Különbségeket okoztak olyan változatos gazdasági természeti tényezők, mint az árvízveszély ül. az állatállomány kibővült piaca. De hatottak a gazdaságon kívüli erők is: hogy érték-e az adott területet földrajzi helyzete vagy német telepesek révén fejlettebb, Nyugat-Európából származó hatások, vagy hogy az úrbérrendezés után a megszűkült területen a földesúr milyen eredménnyel szorgalmazta a parlagok) rendszer helyett az ugarolást. Az agrártermelés célja természetesen az egyre növekvő számú lakosság ellátása volt - s fő problémája, hogy a termelés folyamatosságát, a talaj termőerejét valami módon biztosítsák. Ennek érdekében felhasználták - egyidőben és néha egyanazon tájegységen - az összes eddig kialakult földművelő rendszert. Parlagoló módon (a vetőszántásig megműveletlenül) kezelték a földek 16 %-át (román hegyvidék, Alföld). A legelterjetebb a nyomásos gazdálkodás volt: 2 nyomással műveltek (őszi gabona + ugar) 45 %-ot (az ország északkeleti részén, a Kisalföldön, az Alföld szarvasmarhatenyésztésre berendezkedett ül. árvízveszélyes részein), 3 nyomással (őszi + tavaszi vetéssel) 27 %-ot (az ország nyugati részén, a Kisalföldön, a német telepesek lakta részeken). Ennek lényege a talaj időkénti pihentetése ül. legelő állatokkal való megjártatása (nyomás). (Ezért a földek 10 %-át illető „egynyomás" kifejezése pontatlan: a pihentetés nélkül való művelésből éppen a „nyomás" hiányzott.) Az újraosztásos földközösség - főleg az úrbérrendezés során - a volt hódoltsági terület néhány része kivételével megszűnt. A paraszt egyénileg művelhette földjét - bár a nyomásos rendszer, s az, hogy egy-egy gazda szántója szétdarabolva, határban szétszórva feküdt (Nyergesen 1/2 vagy 1/4 telek többnyire 4 darabból állt) megőrizte a gazdálkodás közösségi jellegét. A földművelés és állattenyésztés nem vált teljesen el egymástól. A bevetetlen szántó, az ugar, a tarló, a füvelő terület (rét, legelő), az erdő egyaránt az állatok eltartását szolgálta, csak a szőlőt és esetleg a kertet védték a legelő jószágtól. így is (tudatosan termelt takarmány híján) csupán annyi áüatot tudtak eltartani, amennyi a talaj termőerejének minimális fenntartásához (a kertek és szőlők trágyázásához)