Évkönyv 2010 - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 19. (Esztergom, 2010)
Várvédő harcok a török korban - Domokos György: A törökellenes védelmi rendszer kiépítésének vázlatos története a 16. század második felében
DOMOKOS GYÖRGY zérségi túlerejét, a magyarországi hadszíntéren is csak a legkorszerűbb elvek alapján emelt erősségek szánhattak szembe a hódítókkal. A hatalmas költségek miatt arról persze szó sem lehetett, hogy minden várat olasz rendszerben építsenek meg, de erre talán nem is igazán volt szükség. A megfelelően tagolt védelmi rendszer is hatékonyan elláthatta feladatát. A végvárak rendszere - harci értékét és erejét tekintve - három, más értelmezés szerint inkább négy szintre tagolódott. Gerincét a már említett néhány, stratégiailag fontos főkapitánysági központ adta: Gyula, Szigetvár - bár ezek 1566-ban elvesztek -, majd az utóbbi helyét átvevő Kanizsa, továbbá Károlyváros, Győr, Érsekújvár, Kassa. Méreteit és szerepét tekintve ide értendő még Eger, Komárom (a „magánvaló végház”, a dunai flottilla naszádosainak központja), Szatmár, és bizonyos értelemben Várad is ide sorolható. Ezek hatalmas területek védelmét látták el, és a katonai igazgatás központjaiként szolgáltak. Körülöttük az előzőeknél kisebb, de még mindig viszonylag nagy területeket, stratégiai fontosságú utakat, átkelőket, folyókat ellenőrző, eleve várnak épült erősségek láncolata húzódott. A harmadik szintet azok a kisméretű, elavult védrendszerü várak, valamint a bizonyos kőépítmények (kolostor, udvarház) felhasználásával készült erődítmények jelentették, amelyek a helyi szintű védelemben játszottak szerepet. Esetleg negyedik szintként lehet besorolni az előbbiek között az utak, átjárók, folyami átkelők ellenőrzését ellátó, egészen kisméretű, néhány katonát befogadó őrhelyeket, górékat, palánkokat (bár e két szint akár egynek is tekinthető). A földrajzi pozíció, a védendő terület mérete, vagyis a feladat nagysága és az ahhoz szükséges katonaság létszáma meghatározta a vár méretét (részben talán kiépítettségét is), és ezzel lényegében azt is, hogy milyen méretű támadást kellett szükség esetén elhárítania. A nagy, hadászati lag fontos várak alapvetően az olasz rendszer elvei szerint, döntően kőből épültek (eltekintve Kanizsa és Szatmár palánkfalaitól), így „csak” a török fősereg támadásával kellett érdemben számolniuk, a helyi török erők rajtaütéseivel alig. A másod-harmad vonalbeli erősségekre azonban kevesebb pénz és munkaerő jutott, pedig ezeknél már figyelembe kellett venni, hogy ellenük a magyarországi török csapatok is elegendő erővel rendelkeztek egy váratlan támadás megindítására. Ezért a hosszadalmas kőépítkezés helyett gyakorta inkább a helyi erőkkel és eszközökkel is kivitelezhető palánképítést alkalmazták, de az erődítmény magjául igyekeztek mindig szilárd kőépítményt (templomot, kastélyt) választani. A két legnagyobb ilyen jellegű vállalkozás a győri és kanizsai végvidék várainak megerősítése volt. Mindez természetesen nem egyszerre történt, hanem a stratégiai, és nagymértékben az anyagi szempontok szabták meg a várak kiépítésének sorrendjét. A bécsi kormányzat ugyanis egyidejűleg képtelen lett volna finanszírozni ennyi nagy építkezést. így tehát Buda és Esztergom eleste után a Duna vonalát kellett biztosítani, ezért először az 1550-es évek elejétől Komáromot építették ki. Folytak a munkála88
