Levéltár és helytörténet. A Komáromi Levéltáros Szakmai Nap előadásai - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 14. (Esztergom, 2005)
Tartalomjegyzék/Obsah - Csics Gyula: Bányaszerencsétlenségek a tatai szénmedencében
velését, megnövekszik az egy munkahelyen dolgozók létszáma. Mindez azt eredményezi, hogy az újabb korban, a bányabiztonság növekedése ellenére is, ha több természeti tényező szerencsétlen egybeesése miatt bekövetkezik a katasztrófa, annak méretei nagyobbak, következményei jóval súlyosabbak, mint a régebbi korokban. A tatai medencében 1894-ben kezdték meg a medence szénvagyonának feltárását, 1896. december 24-én gördült ki az első csille a gróf Esterházy Ferencről - a hitbizomány tulajdonosáról - elnevezett I. sz. lejtős aknán, majd 1897 márciusában indult meg a tényleges széntermelés. A főbb bányaveszélyek, a vízbetörés veszély, a sújtólégveszély, a bányatűz is már a kezdeti időszakban jelentkeztek. Ezek a bányaveszélyek okozták azokat a nagy személyi és vagyoni veszteségeket, amelyeket bányakatasztrófának lehet nevezni. Más kategóriát jelentenek ugyanakkor a bányabalesetek, melyek okozói elsősorban nem a természet erői, hanem az emberi vigyázatlanság, figyelmetlenség. Ez okozza azt a látszólagos ellentmondást, hogy a tatabányai szénbányászat során bányaszerencsétlenségben elhunytak számára vonatkozóan több adatot találunk a forrásokban. A bánya fennállásának 100. évfordulója kapcsán megjelent kiadványokban ez a szám 320 fő. Ma már a levéltárakban található, egykor a vállalatnál és a bányahatóságnál őrzött összesített adatok is ennyit tartanak nyilván a bányaszerencsétlenségek emberi veszteségeiként. Az előzőekben említett bányász kegyeleti emlékmű kőtábláin azonban annak az 576 áldozatnak a neve van megörökítve, akik a több mint 100 év alatt bármilyen körülmények között, munkájuk végzése közben vesztették életüket. Nemcsak a nagy bányakatasztrófák áldozatai vannak felsorolva, hanem azok is, akik akár a bányában, akár a külszínen egy véletlen balesetben haltak meg. Minden szénbányában a három legfőbb bányaveszély a sújtólég, a tűz és a víz. A tatabányai medencében a legnagyobb bányaveszélyt a víz jelentette. Annak érdekében, hogy a bányában a széntermelést folytatni lehessen, jelentős mennyiségű vizet kellett a külszínre emelni. Ennek estek áldozatául a tatai források, ezért kellett befejezni a bányászkodást a nagyegyházi medencében. A bányabeli katasztrófák elkerülése érdekében ezt meg kellett tenni, és ma már a tatai források visszajövetele, a karsztvízszint emelkedéséből az is látszik, hogy ennek fejében szerencsére nem következett be egy másik természeti katasztrófa a külszínen a források kiapadásával. A medence mészkőből és dolomitból álló aljzatában a légköri csapadék szénsavas oldó hatására bonyolult vízjáratok, kisebb-nagyobb térfogatú üregek keletkeztek, és egymással összefüggő rendszert alkotnak. Ezt hívjuk karsztosodásnak. Ezek az üregek és járatok az ún. karsztvízszintig vízzel feltöltődtek, és állandó utánpótlást kapnak. Ez a karsztvízszint az egyre növekvő vízemelés következtében 45 méterrel süllyedt és csak a bányászkodás befejeztével kezdett újra emelkedni.
