Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1936-1937 (Szombathely, 1938)
— Jöjj testvér — segítette felállni a koldust öreg barátja. Ha nagyon fáj a lábad, támaszkodjál rám. A koldus ellenvetés nélkül hagyta ott helyét. Megindultak kifelé. Szótlanul mentek. Az aggastyán arcának ráncaiban szelíd mosoly bújt meg. A koldus pedig olyan boldognak érezte magát, mint soha még. Pedig köszvényes lábába minden lépésnél éles fájdalom szúrt. Gyermekies örömmel meglepetésre várt. Egy kis oszlopos épületbe vezette a koldust az aggastyán. Ott is egy egyszerű márványtábla elé. Csak ennyi volt aranyos betűkkel belevésve: Hálából az Ismeretlen Istennek. Két gömbalakú piros mécses imbolygó fénye világította meg a már sötét épületben a táblát, és a fal elé helyezett virágcsokrokat. Itt szólalt csak meg az ősz ember. — Itt imádkozzál kedves testvér, ha nagy a fájdalmad és meglásd elmúlik az. Szeresd az Ismeretlen Istent, mert Ő előbb szeretett téged, mint te szeretheted Őt! Lángoló szívvel szeret téged. Szeretetének tűzéből egy zsarátnokot már a tiédbe is belehelyezett. Légy azon, hogy ki ne aludjék, hanem lángra gyújtsa a te szívedet is. Az aggastyán elment. A koldus egyedül maradt a márványtábla előtt. Csak állt és nézte a piros mécseket. Tagjaiban kellemes zsibongó érzést, bensejében nagy-nagy nyugalmat, talán hiánytalan boldogságot is érzett. Majd az éj sötétjében visszavánszorgott kolduló helyére. Ütközben úgy érezte, mintha nem is fájnának úgy lábai, mint jövet. A hely kedvessége úgy megkapta, hogy ezután minden este megjelent a márvány tábla előtt, de lélekben talán az egész napot is ott töltötte. Sokat gondolt az aggastyán beszédére is, és lassankint mindinkább bántani kezdte, hogy nem érzi azt a lángoló szeretetet szívében. Pedig most már észrevette, hogy mennyire segíti az Ismeretlen Isten, és rájött, hogy mekkora hálával tartozik neki. Ezen annyit és oly elmerülve töprengett, hogy néha kéregetni is elfelejtett. De ismerős jótevői kérés nélkül is nyújtották alamizsnájukat. A koldusnak ilyenkor felrezzenve csak arra volt ideje, hogy köszönetét elmotyogja zavarában: Áldjon meg érte a Jézus Isten! Egy este a koldus, amint a márványtábla előtt ült és arról vádolta magát, hogy még mindig nem lángol a szíve, a kínzó gondolattól elcsigázva elaludt. Gyönyörű álma volt. Azt álmodta, hogy a márványtábla előtt panaszkodik. 28
