Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1936-1937 (Szombathely, 1938)

Mert minden fiatal halálában van valami tragikum, valami fájdalom és megnemértés. Nincs szörnyűbb látvány, mint halott bimbó, melyben a virág és a gyümölcs édes titka lakozik. A falevelek őszi hullásában van valami lehangoló motívum, ami az embert a halálra emlékezteti. Hulló falevelek mintha csupa temetés volna és az öreg fa úgy áll ott, mintha gyászolna, talán még könnyet is cseppent a leszakadt levélre, attól oly harmatos a hulló levélkoporsó.

Ha agyamnak despotikus uralma volna érzékeim fölött, akkor megparancsolnám a szememnek, hogy sírjon, mert most inkább kellene szégyenkezni az érzéketlen szíven, mint a hulló könnyeken. Az evangélista megjegyzi, hogy Jézus sírt Lázár halála fölött. Tehát nem kell elrejteni a fájdalom és meghatódás könnyeit, mert nekünk jogunk van sírni nem az elmúlás felett, mert hiszen egyszer találkozni fogunk, hanem az elszakadás fájdalma miatt, mert egy barát szakadt le a szívünkről.

Én azt hiszem a fiatalok érthetik meg legjobban, hogy mit jelent el nem érni azt, ami után vágyik az ember, hogy milyen nagy áldozat az, ha valaki az élet helyett a halálba megy. Természetünkbe van írva, hogy vágyakozunk munkánk gyümölcse után, tehát áldozatot jelent lemondani az aratásról.

Más aki vet és más aki arat — mondja a szentírás. Hányszor álltam tűnődve a szavak előtt és kerestem azok értelmét. Mert hányán vannak, akik sohasem vetnek és mindig aratnak, és vannak, ha kevesen is, olyanok, akiknek egész életük egy nagy vetésben merül ki és még az a jutalmuk sincs meg, hogy elgyönyörködjenek a növekvő termésben. Félve, de mégis bizakodóan kérdezem, vagy inkább mondom: Uram ugye nem így van, ahogyan mi földi szemeinkkel látjuk. Az a sápadt, szenvedésben meggyötört arc, amelyet ott a ravatalon láttunk, ugye földerült már és elvette vetésének gyümölcsét. Hogy mi lett a jutalom, azt most még nem tudjuk. Itt csak a vetést ismerhetjük meg. Hogy már növekvésnek indult, nem baj. Menjünk visza a múltba és próbáljuk felidézni azt emlékezetünkben.

Nem látszott rajta, hogy menni készül. Olyan volt, mint a többiek, akik itt maradtunk. Tudott örülni, szórakozni, játszani, mint mi, utolsó évében éppen úgy, mint az elsőkben, tudott fiatal maradni, hiszen még ötödéves korában is úgy hívta mindenki: kis Jeje. Nem írok arról hogy tudott-e imádkozni, mert ezt igazán csak a jó Isten

20