Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1933-1934 (Szombathely, 1934)

ELŐSZÓ.

Most, amikor a föld egy forrongó katlan; amikor politikai méregkeverők szabadon űzhetik játékukat; amikor szűkkeblű teoriamesterek igazságérzet nélkül akarnak igazságot és az embertárs szeretete nélkül szeretetet; amikor földalatti páholyok forradalmasítanak; amikor az erkölcsi nihilizmus végső fokán állva a háború réme fenyeget, akkor a bölcs és okos ember nem talál biztosabb sziklát, hol kis csónakjával kiköthet, mint a sziklára épült Anvaszentegyházat: „rajta ugyanis a pokol kapui nem vesznek erőt.“ (Mt. 16, 18.)

És ha a bölcs és okos ember megunva a világ vásári zaját, békét keresve Péter hajójához simul, akkor nekünk, akik hivatottak vagyunk az egyház apostolai lenni, szent kötelességünk neki élni és szolgálni, mert „az anyaszentegyház nekünk Jézus Krisztus jegyese, amely állandósítja Jézusnak munkáját a földön és fel van ékesítve az ő csalatkozhatatlanságának kiváltságával, ő a mi anyánk, aki a kegyelmi, természetfölötti életre szült bennünket és szentségeivel táplál. Azért bennünket közelről érdekel minden, ami az egyházra vonatkozik, részt akarunk venni sikereiben és megaláztatásaiban; magunkévá tesszük érdekeit és boldogok vagyunk, ha azokat előmozdíthatjuk. Ehhez még szíves engedelmességet is csatolunk, mert jól tudjuk, hogy az egyháznak engedelmeskedni annyi, mint Istennek engedelmeskedni: „aki titeket hallgat, engem hallgat.“ (Tanqu. 1326.)

Két évezredes múltjában nincs szégyelni valója, de van örülni valója, mert történelme a szenvedés és győzelem jegyében született, örül, hogy szenvedhetett s így teljesedésbe ment Krisztus szava: „ahogy engemet üldöztek, titeket is üldözni fognak.“ S örül győzelmének, mert átérzi és teljesedve látja Krisztusnak eme mondását: „non praevalebunt.“

Ennek az egyháznak a szolgálatába állítjuk mi — egyházmegyénk fiatal levitái is — erőnket, hogy Krisztus békéjén munkálkodjunk Krisztus országában. Nehéz munkánk