Adatok Szolnok megye történetéből II. (Szolnok, 1989)

262 SZOLNOK szarvasmarhatartás mondható jelentősnek a városban, 2765 volt belőle, a sertéstartás visszaesőben van, a juhtartás pedig a korábbi évtizedekéhez hasonlóan alacsony; 1956ot írtak össze.

197 A város állatállománya 1944. január l-jén így alakult: 1400 tehén, 700 borjú, 2430 sertés, 500 juh és kecske, 2800 ló, 360 ökör. 1944 decemberére mindössze 250 tehén, 100 borjú, 180 sertés, 50 juh és kecske, 80 ló és 140 ökör maradt.

198 A technológia fejlődése, a gépek alkalmazása a növénytermesztésben az 1950-es évek végére éreztette hatását. 1944-ben a termésátlagok a következők voltak: 5 q/hold búza, 5 q/hold árpa. A rozs termésátlaga holdanként 6 q, a kukoricáé 7 q, a burgonyáé pedig 25 q volt.

199 Szolnokon ekkor a búza termésátlaga holdanként 6 q-ra emelkedett, a cukorrépáé 75,6 mázsát ért el. Csökkent viszont a kukorica átlaga, amely állami gazdasági szinten csak 15,9 mázsás volt.

200 A különböző kötelező előírások, a vetésterület arányának megszabása gátolta a jobb terméseredmények elérését, mégis az állami gazdaságok, szövetkezetek a harmincas évekéhez képest előrelépésről adnak bizonyságot. Az Alcsiszigeti Állami Gazdaság, a Piroskai Állami Gazdaság és a Palotási Állami Gazdaság csak az 1960-as években tudta kialakítani profiljának körvonalait, s lett igazán nyereségessé. 8. Szolnok város, illetve előzménye, a szolnoki vár iparáról a legkorábbi adatainkat a város környéki települések nevei tükrözik: az Ácsi (ma Alcsi), Kovácsi, Örményes faluk minden bizonnyal a várat kiszolgáló ácsok, kovácsok, molnárok lakhelyeit jelentik.

201 A török hódoltság előtti időszakból jelenlegi tudomásunk szerint írásos adatokat nem tártak fel, a vár területéről előkerült cseréptöredékek, fémből készült használati tárgyak pedig csak a régészet számára értékelhetők, a készítőjükről nem hordoznak információt.

202 A területre vonatkozó első írásos adatoknak az 1571-ben készült török deftert tekinthetjük, amikor is a mesterségnévből képzett vezetéknevek még valóban utalhattak a foglalkozásra. Ekkor 2 Szabó, 1 Kerekes, 1 Halász, 1 Csikós, 1 Kovács és 1 Mészáros nevű lakost találunk Szolnokon.

203 A XVIII. században már viszonylag részletező adatok állnak rendelkezésünkre. Mattyasovszky Ferenc 1714ben készített latin nyelvű összeírása alapján írja Botár Imre, hogy a várparancsnok kezelésében volt a várban a korcsma és a belső városban egy mészárszék és a harmadik városrész, azaz a külváros területén „ ... van egy pék, vagy ahogy írja, zsemlesütő (pistor semelarius), s a külvároson túl van két téglaégető", amelyek közül az egyik már korábban is megvolt, míg a másikat a harmincados építtette még 1698 előtt.

204 Az 1720as és 1724-es összeírások adatai szerint 1 lakatos, 1 pék, 1 mészáros és 1 varga, az 1747ben keletkezett lista szerint pedig 2 csizmadia, 1 takács, 1 kovács, 1 pék, 3 varga, 2 szabó, 1 kőműves, 1 ács-pallér ismeretes név szerint.

205 1714-ben volt egy serfőzőház is Szolnokon, melyet tulajdonosa az előző évben építtetett saját költségén. 1718-ban viszont már 2 serfőzőt említenek a források, mégpedig Vitus Schwartz és Ignatius Grosz nevűeket.

206 A város malmát a Zagyván a kincstár a török kiűzése után építtette a városon kívül, a Malomszögben. Ez a Rákóczi-szabadságharc idején elpusztult, s csak 1720-ban jutott a város újra vízimalomhoz. Ugyanazon a helyen, ahol az előző állott, egy ötkerekes vízimalmot építettek,-^ így a két magántulajdonban lévő szárazmalommal együtt a város ellátását három malom szolgálta.

207 A vízimalom ugyanúgy, mint a serfőzőház is, a kincstár jövedelmét gyarapította. A város iparűzőinek száma folyamatosan növekedett. 1747-48-ban 32 önálló iparosmestert találunk a városban, akik közül 17-en a Kincstári városban, 15-en a Tabánban és a Katonavárosban éltek. A szolnoki iparosság között jelentékeny számú volt a német mester. Ők az 1723. évi törvény 117. cikkelyének hatására - más magyar városainkhoz hasonlóan - a tizenöt évi teljes köztehermentesség miatt telepedtek le Szolnokon. Ugyancsak ennek a rendelkezésnek tudható be, hogy a város kézművesei „valóban csak kézművesek" voltak: vagyis kizárólag mesterségük gyakorlásából éltek, mert a cikkely megtiltotta a városban