Sebők Balázs: Szolnok megye szocialista iparosítása 1950-1970 - Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Közleményei 13. (Szolnok, 2015)
IV. A II. hároméves tervidőszak (1958-1960)
ipari tanulóképzésen belül a kisipari tanulóképzés még mindig jelentős helyet foglalt el, hiszen ekkor az összes ipari tanulók 23%-át, mintegy 24 ezer főt a kisiparban képezték. A kisipari tanulóképzésnek ekkor kettős célját látták: egyrészt természetesen ezzel képezték a kisipari szakmák utánpótlását, másrészt ezzel is segíteni kívántak az ifjúság komoly elhelyezkedési problémáin. Általános tapasztalat volt, hogy több fontos kisipari szakmában (pl. cipész, szabó, kútásó, köteles), illetve az egyébként is kihaló szakmákban (pl. fazekas, faesztergályos, nyerges, kosárfonó stb.) nem volt kielégítő, sőt helyenként egyáltalán nem is volt képzés. Miközben több „favorizált szakmában” a túlképzés veszélye állt fenn és úgy tűnt, hogy a felszabaduló tanulók egy része nem tud majd a tanult szakmájában elhelyezkedni (ide tartoztak a kozmetikus, az autószerelő, a női fodrász, a fogtechnikus szakmák, valamint a vas- és fémipar és a gépipar szakmái is). Mindemellett a hatalom idegenkedése továbbra is megmaradt a magánszektorral szemben. Nagy problémának tartották pl. a nevelés kérdését: a jelentés készítői szerint ugyanis az iskolákban érezhető volt, hogy „a kisipari műhelyekből a tanulók más szellemet hoztak magukkal”, mint az állami vagy a szövetkezeti iparban tanulók. A kisiparban továbbra is erősnek és veszélyesnek látták a „kapitalizálódás veszélyét”, továbbá a megmaradó kisiparos réteget magasabb adóterhek viselésére is képesnek tartották. 1959 végén az önálló kisiparosok 23,5%-a Budapesten, 5,3%-a megyei jogú városokban, 17,3%-a vidéki városokban és 53,9%-a községekben tevékenykedett. Az ország városainak kisipari létszámát túlzónak találták, ráadásul ezek általában a belső kerületekben tömörültek.411 Tény, hogy 1957 tavaszán néhány hónapig - addig, amíg tartottak a nagyobb arányú munkanélküliségtől - országos szinten valóban liberálisabban kezelték a kisipart és a kiskereskedelmet. Megengedték, hogy a kisiparos 3 (építőiparban és egyes exportra termelő ágazatokban külön engedéllyel ennél több) alkalmazottat foglalkoztasson, csökkentették adójukat és valamit javítottak az anyagellátásukon is. A munkaerő-felesleg felszívásában számoltak a több mint 1500 kisipari szövetkezettel, amelyek taglétszáma mintegy 150 ezer főre rúgott. A gazdasági helyzet konszolidálásával párhuzamosan aztán a politika ismét egyre türelmetlenebb lett a kisiparosokkal, kiskereskedőkkel szemben. Nagy Józsefné könnyűipari miniszter 1957 őszén kijelentette, hogy a kormány nem korlátozza „a becsületes kisiparosoknak a lakosság számára végzett hasznos tevékenységét”, de nem tűri az „élősködő elemek” további térnyerését. Az adó ismételt emelésével, a kisipari engedélyek kiadásának 411 MNL OL M-KS-288-25/1960/11. 6.e. Jelentés a magánkisipar tevékenységéről és helyzetéről. 1959. december 31.; MNL OL M-KS-288-25/1959/1. ő.e. Feljegyzés a kisiparosok létszám alakulásáról. 1959. november 13. 137-138. p. 184
