Cseh Géza: A Damjanich Rádió hullámhosszán. Szolnok 1956 - Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Közleményei 5. (Szolnok, 2002)

tartoztunk. Mindig volt, aki árult, mindig volt, aki eladott bennünket. Hol egy Rákosi, hol más. Ebből nem kérünk soha többé. Barátságban, békében akarunk élni a világ minden népével, nemzetével. Tiszteljük a világ népeit, de tiszteletet követelünk magunknak is, nemzetünknek is. Hazánk területét hagyják el a szovjet csapatok. Menjenek haza, mert nincs szükségünk arra, hogy idegen tankok dübörögjenek városaink utcáin és idegen fegyverek ásítozzanak a békés, a szabadságát szerető és őrző magyar népre. A munkások, parasztok és értelmiségiek dolgozni, építeni akarnak. De nem másnak. A munkához, az építéshez azonban biztonság kell és addig nem érezzük magunkat biztonságban, amíg idegen tankokat látunk. Nem érti az ember, hogy a szovjet kormány miért nem veszi figyelembe a reális valóságot. Szűnjék meg a megszállás, mert minél tovább tart, annál nagyobb lesz a magyar nép szívében az elszántság és ha kell életével védi meg drágán szerzett szabadságát. Nagy Imre miniszterelnök bejelentette, hogy a Varsói Szerződést semmisnek tekintjük. Ez a bejelentés a magyarság egyöntetű akaratát fejezi ki. S hogy ez mennyire így van, azt nem kell különösebben bizonygatni. Az üzemekben országszerte sztrájkolnak a munkások, nem hajlandók addig szerszámot fogni, míg a szabadságharcosokra támadó idegen hadsereg az országban tartózkodik. Ez így van. Azt is le kell szögezni határozottan, hogy a szovjet csapatok Gerő Ernő által való felhívását mélységesen elítélte és elítéli a nemzet. Nehéz most higgadtan írni a sorokat, mert a betűvel foglalkozó ember is legszívesebben a sztrájkolok közé állna. Mégis hirdetni kell a valóságot, a nép kívánságát, hadd tudja a világ, hogy szabadok, függetlenek és semlegesek akarunk lenni. Ez a visszatérő refrén és ez lesz addig, amíg erre nem kapunk megfelelő biztosítékot. Ősz van. Szemerkél az eső, fázósan húzzuk össze magunkon a kabátot. Tudjuk, hogy sok a gond. Tudjuk, hogy szegény ez az ország és dolgozni kéne. Igen, dolgozni kéne. De idegen páncélosok haladnak az úton és mi nyirkos hideget érzünk a szívünkben, mintha odacsurogna az őszi eső... Találkozunk egymással, elmondjuk a valódi és az álhíreket, utána kérdő tekintettel nézünk egymásra. Nem kell szólni, úgyis tudjuk, egyre gondolunk. - Mikor mennek haza? - Menjenek haza! A magyar vendégszerető nemzet. De az ilyenfajta vendégeskedésből már torkig vagyunk. És egyébként is akármilyen kedves vendég, három napig untig elég. Itt most nem holmi pálfordulásról, nem erről van szó, amikor a szovjet csapatok gyors kivonulását követeljük, hanem annak az érzésnek nyílt kimondásáról, amely évek óta ég szívünkben. 113