Seres Péterné: Jász-Nagykun Szolnok megye kialakítása - Levéltári Füzetek 2. (Szolnok, 1975)

a képviselőházhoz intézett kérvénye, amelyben csatlakozva Bihar megyéhez bírálják a törvényt. A kérvény leginkább azt sérelmezi, hogy a bírák kinevezésébe semmi beleszólása nincs az önkormányzatnak. Érdekes módon a Bihar megyeiek azt is észrevételezik, hogy a bíráskodás reformja a látszat szerint csak az első lépés, végsősoron a kormány célja az önkormányzatok visszaszorítása, a centralizáció. Az események igazolták a feltevést. 1867-ben a megyei szervezet Magyarországon igen tarka képet mutatott: 49 magyar és 8 erdélyi vármegye, 5 székely szék, 1 magyar és 2 székely vidéki, 5 magyar kerület, és a Királyföld (9 szász szék és 2 szász vidék gyűjtőneve) alkotta a középfokú közigazgatás hálózatát. A különböző elnevezések mind megannyi eltérő közigazgatási szerkezetet jeleztek. Nyilvánvaló volt, hogy az egységes törvényhozás alkotta törvények és rendeletek végrehajtása ilyenformán elháríthatatlan akadályokba ütközött, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy egyes megyéknek, székeknek, vidékeknek olyan jogaik is voltak, amelyek késleltethették, vagy teljesen megakadályozhatták a rendeletek végrehajtását. A különleges helyzetű területek között első helyen állt a Jászkun Kerület. Az 1867-es kiegyezéskor a Jászkun Kerület sajátságos jogi és igazgatási szervezetben élt, jogviszonyait az ún. Jászkun statútumok szabályozták. Az országban egyedülálló kiváltságos helyzet alapja a Jászkun redemptió, az önmegváltás, amelynek rövid történetét ismernünk kell a bekövetkező események megértéséhez. 1702-ben az anyagilag megszorult I. Lipót eladta a Jászkunságot a német lovagrendnek 500 ezer rajnai forintért. A kiváltságos, nemesi előjogokkal rendelkező jászoknak és kunoknak az eladás a jobbágyi szolgáltatások kötelezettségét jelentette. Bár a rendek küldöttsége megállapította, hogy az adás-vételi aktus törvénytelen, s 1715-ben törvény mondta ki a visszaváltást, intézkedés nem történt. 1745-ben a Jászkunság megváltotta önmagát, kifizette az 500 ezer rajnai forintot. A megváltási összeget kölcsönből fedezték, s visszafizetésére a birtokos lakosság vállalkozott. Az 1751. évi 25. te. törvényesítette a megváltást és megerősítette a jászkunok valamennyi kiváltságát. A Jászkun Kerület, ahogyan a közigazgatási területet nevezték, közösségi földként kapta meg területeit, ezt azonban a visszaváltáshoz járuló lakosok között a befizetés arányában szétosztották, s így magántulajdonná vált. A redemptió következtében a jászkun társadalom két alapvető rétegre oszlott: a redemptusokra, akik fizették a váltságot, s ennek arányában kapták a birtokrészesedést, és az ún. irredemptusokra, akik nem fizették a váltságot, elsősorban a Kerületbe később költözöttek. Ez utóbbiak hátrányos gazdasági helyzetben voltak, és kiszorultak az önkormányzat igazgatásából is. A jászkunok területén három önálló kerület működött, mint igazgatási és bírói hatóság: a Jász, a Nagykun és a Kiskun kerület. A három kerület igazgatását csak laza szálak fűzték a központi apparátushoz, pl. önálló pénzkezelése, külön kerületi közgyűlése volt. Az egész országra kiterjedő közigazgtási reform, amely az egységesítést tűzte ki célul, elsősorban a Jászkun Kerület és a hozzá hasonló közigazgatási szigetek kiváltságainak eltörlését jelentette. A Jászkunság azonban joggal ragaszkodott kiváltságaihoz, hiszen a megváltási összeget, bár ezt törvény írta elő, sohasem sikerült visszaperélnie a kincstártól, cserébe legalább önállóságát szerette volna megtartani. A Jászkun Kerület esetében nemcsak a közigazgatási különállás jelentett problémát, a területi megoszlás is reformálásra várt. A három kerület ugyanis földrajzilag nem egységes terület volt, közöttük feküdt Külső-Szolnok megye. A területileg kicsi Külső-Szolnok 1569-ben egyesült Heves megyével, a kettős megyébe azonban beékelődött a Nagykunság és a Jászság. Az ország közigazgatási rendezése nem hagyhatta figyelmen kívül ezt a visszás állapotot. A terület rendezésére természetesen csak akkor kerülhetett sor, ha az egyesíteni kívánt részeknek azonos az igazgatási szervezetük, s így a rendezés nem bénítja meg a hatóságok működését. A reform logikus sorrendje lett volna: a közigazgatási rendszer egységesítése megyei, városi és községi szinten, majd az azonos szervezetű megyék területének rendezése.