Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 34. (Szolnok, 2020)
ADATTÁR - MÁKOS JUDIT: 115 éve született TABÁK LAJOS szociofotográfus. Szemelvények Tabák Lajos életéből
Szana Antal, szegény, nem bírta. És mivel idegei már előbb tönkre mentek, ez a sajnálatos körülmény meggyorsította nála a testi, fizikai leromlást. A büntetőszázadnak volt egy Dr. Nyitrai nevű orvosa (Harkányfürdőről került a miskolci börtönbe a foglyok közé), de parancsa volt rá - nekem elmondotta, - hogy csak a keretlegénységet gyógyíthatja, csak annak a részére adhat gyógyszert; a mi részünkre, bármi is történjék a foglyokkal, még a munka alóli felmentés is tiltva van. Azért titokban adott egy-egy tablettát vagy orvosi tanácsot, és ezekből Szana Antalnak is jutott valami. Amíg bírták s ők maguk is el nem pusztultak, mások is igyekeztek a betegek segítségére lenni, például a Debrecenből származó Rényi András orvostanhallgató és egy Siklósi nevű gyógyszerész, aki valahonnan a Dunántúlról való elvtársunk volt. És milyen nagy szükség is lett volna segítségre!? December végén a 200 fogolyból álló legfeljebb 50-60 főt voltak képesek munkára hajtani, de ezeknek a száma napról-napra tovább csökkent. A Vörös Hadsereg áttörése a voronyezsi frontszakasznak azon a részén, ahol mi voltunk, 1943 január 15-én következett be, a kora délutáni órákban. Ezen a napon már csak 25-30-an tudtunk valahogy kivánszorogni a mintegy 10 km-re távoli munkahelyre. A szolnokiak közül már nem volt köztünk Szana, és Martos sem. Ok, sajnos, olyan állapotban voltak, hogy mozogni sem tudtak már, akár csak sokan mások, akik a végelgyengülés utolsó stádiumába jutottak. A riadó-parancs elhangzása után őrzőink pánikba esve, a foglyok egy részét maguk előtt hajtva, menekültek. Kardos Jenő szorosan mellettem volt egy mélyen kiásott gödörben. Nem teljesítettük a parancsot, ott maradtunk, s csak a sötétség beálltával indultunk meg, visszafelé a faluba, Liszkovóba, - Szánéért és a többiekért, akikkel az átszökést végre akartuk hajtani. A faluban csend volt, a fasiszták már elmenekültek. A parasztok elmondották, hogy a foglyok egy részét is elhajtották, de a járóképtelen betegeket nem bírták magukkal vinni. Még ráakadtunk Berkovitsra, aki a faluban bujt el, várt és keresett bennünket - Kardost és engemet, hiszen a szökésbe ő, Berkovits is be volt avatva. Együtt rohantunk aztán ahhoz az istállóépülethez, ahol rongyokban, trágyában feküdtek beteg elvtársaink, halottak és haldoklók. Martos még megpróbálkozott lábra állni, de visszaesett. Szegény Szana Tóni, még megértette a történteket. Azt, hogy a Vörös Hadsereg szétverte a fasisztákat, azt, hogy a bennünket kínzó keretlegények elmenekültek. Még csak néhány óra, mondottuk neki, és itt vannak a vörös katonák. Erőltesse meg magát, álljon fel, jöjjön velünk kelet felé, hogy amikor a fasiszta utóvédek átfésülik a falut, már ne találjanak itt bennünket. De nem volt képes lábra állni. Nehezen kiejtett néhány szavából azt vettük ki, hogy örül a fordulatnak, de nem tud velünk tartani. Menjetek, mondotta, és mutatta lassú kézmozdulatával, s ha sikerül átjutni, forduljatok ti is a fasiszták ellen! Ekkor Berkovits - viszonylag ő volt köztünk a legjobb erőben - elsietett öreg kolhozparaszt barátunkhoz és elvtársunkhoz /aki elbújtatta volt őt a faluban/, hogy a magatehetetlen Szana Tónit fogadja be a házába. „József bácsi" - így emlékszem vissza, csak a keresztnevére - vállalta is, hogy segít, de mire Berkovitssal visszaérkezett az istállóba, Szana Tóni elvtársunk már nem élt. 344