Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 33. (Szolnok, 2019)
TANULMÁNYOK - ELEK GYÖRGY: Karcagi csárdák és vendégfogadók a 18-19. században
ELEK GYÖRGY KARCAGI CSÁRDÁK ÉS VENDÉGFOGADÓK A 18-19. SZÁZADBAN Az alföldi csárdák múltjának kutatói a 17. század végére, a hódoltság megszűnését követő 1690-es évtizedre keltezik az első út menti csapszékek, a csárdák megjelenését.1 Létesítésüket üzleti szempontok indokolták. A hódoltság évtizedei, sőt, a felszabadító háborúk évei alatt falvak százai pusztultak el végleg, s akár egész napig szekerezhetett az úton járó, amíg ismét emberek lakta helyet talált. Ezért a községektől távol épített út menti csapszékek jó hasznot biztosítottak a tulajdonosnak: az italmérési jog birtokosának - a földesúrnak, kiváltságos települések esetén pedig a fenntartó közösségnek. A tartós békével együtt az utakon is egyre jelentősebb forgalom bonyolódott. 1 Az alföldi csárdákról lásd ZOLTAI Lajos 1934.271-282. p.; BALOGH István 1965. 237-243. p.; BALÁZS Lajos: A pusztai csárdák élete a nádudvari határban. In: Ethno graphia (LXXVIII. évf. 2. sz.) 1967. 268-271. p. Karcag nagy határát, amely előbb bérlet, utóbb vásárlás nyomán öt egykori községet olvasztott magába, a 17. század végén egy országos, és több helyi jelentőségű útvonal érintette. Ezek közül a legfontosabb a szolnok-debreceni országút - helyi szóhasználattal a „Sóút" -, mely Bánhalmánál lépett Kunhegyes, ezzel együtt a Nagykun Kerület területére. Kunhegyesen kettévált, egyik ága északi irányba, Madarason át Füredre, illetve Balmazújváros érintésével Debrecenbe vitt. A másik ág Kunhegyesnél keletnek fordult s a 17. század végéig a Gergely-halom térségében, az 1711 utáni újjáépítés idején azonban már a Tíbucz-halom táján érte el a karcagi határt, tíz-tizenkét kilométerrel távolabb pedig Karcagújszállás központját. Itt a forgalom a debreceni útra fordult és további 12 kilométer hosszan erek, vízfolyások szabdalta határrészen át - amelyen három fából és két téglából épített, gátakkal is megerősített átkelő segítette az átkelést - érkezett el a Hortobágy ágotai átkelőjéhez. Innen - immár Szabolcs megye, illetve Püspökladány városa területén - észak felé (balra) Nádudvar-Szoboszló-Debrecen, keletre (jobbra) fordulva Ladány-Báránd- Nagyvárad irányába mehetett tovább az utazó. A déli tájakról Békés megyén át a Nagykunság északi tájaira érkezők útiránya a Karcagon Túri út néven ismert útvonal volt, ami Kisújszállás és Karcag között a Karaháton (vagy Kurvaháton) Kenderes irányába vitt tovább. Ennek forgalmát a Tiszából kilépő, Karahátat rendszeresen elöntő Mirhó 1767. évi, majd 1787-ben befejeződött, immár végleges elzárása után a Karajános nevű mocsarat átszelő „Karajánosi útra" terelték, s a karcagi határban a mai kisújszállási országúton, majd annak városi szakaszán át érte el a központot és a debreceni út torkolatát. A források szerint a Nagykun Kerület talán legrosszabb minőségű útja volt, de mivel itt volt legrövidebben elérhető a Sóút, az állathajtók és a szekerező vásárosok is rendszeresen igénybe vették. A tiszafüredi átkelőhöz vitt a kisújszállási területről a karcagi határba érkező út, ami a város déli rétjén, Vajason és Törökboron át, szinte mindenütt a városhatáron futva lépett madarasi földre és vitt tovább Füredre a Tiszához. 9
