Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 25. (Szolnok, 2010)

ADATTÁR - CSEH GÉZA: I. világháborús haditettleírások Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Vitézi Székének iratanyagában

bírtuk, mert már az oldalt lévő erdőből az ellenség özönlött reánk. így tehát embereimmel együtt menekülni voltam kénytelen. Ágyútűzben menekültem meg embereim egy részével, egy része pedig fogságba került. Tehát ezen elszánt hősiességért kaptam a másodrendű kis ezüst vitézségi érmet.

Majd Szvinyuki22 alatt ismét egy ehhez hasonló történetet éltem át. Éjjel kint voltam embereimmel a széjjellőtt drótakadályt kijavítani, mire már hajnalodott, ismét támadott itt is az ellenség előbb ágyútűzZel, mely déli tizenkét óra tájáig tartott. S aztán jött az észrevétlen támadás olyan erővel, hogy ez ellen csapatunk még csak védekezni is képtelen volt. Egy részét széjjelverték és rajvonalunkat áttörték. Mivel segítséget nem kaptunk, a túlnyomó ellenség elől menekülni kellett, mert már a harcot csapatunk fölvenni nem tudta. Tehát az osztagparancsnokunkkal együtt menekültünk, de mivel Lübe őrnagy úr nehéz ember volt a futásra és lova is kéznél volt, mert lova a közeli hegyoldalban volt elhelyezve, így tehát lován akart megmenekülni az ellenség kezei elől. De nagyon nehezen ment [az őrnagy menekülése], azért mert már az ellenség alig 50 méter távolságra volt tőlünk és az ágyútűzben és kisfegyver ropogásban s hozzá még a roppant nagy lárma, melyet ellenségeink hangoztattak, annyira megvadult lova, hogy négyen is alig-alig tudtuk annyira megfékezni, hogy kommandánsunkat reá föltegyük, de mégis sikerült. De aztán rólunk kellett gondoskodni, mert mi sem akartunk fogságba jutni. De sajnos már bajtársam, ki egy kilences huszár szakaszvezető volt, fejlövést kapott alig tíz lépés után. S így kénytelen voltam otthagyni, mert vele együtt már menekülni nem bírtam volna. Tehát mondhatom, hogy én és sebesült bajtársam voltunk őrnagy urunk megmentője.

Ekkor aztán a nagy veszteség miatt, mely, ha jól emlékszem, 1916 szeptember havában volt, gyalogosztagaink föloszlottak. Újra visszakerültem a lovas műszaki századhoz. 1917 február havában vette át ezredünk a Gyimesi hosszú-havasi frontot. Itt újra álláskiépítéssel foglalkoztunk, s mikor ezzel készen voltunk, osztagparancsnokunk fölkérte századunkat aknalerakásra, melyre én és egy káplár vállalkoztunk. De már ezt nem tudtuk bevégezni szerencsésen, mert a százharmadik akna a kezem között fölrobbant, s mindkettőnket megsebesített, de nem halálosan. Én egyheti, a káplár pedig háromheti kezelés után ismét munkaképesek lettünk. Ezekért kaptam a bronz és hűségszolgálati koronás vaskeresztet. Ezeken kívül még sok ütközetben és életveszélyes munkálatokban vettem részt.

Swiniuchy: Város Ukrajnában, 1918-ig Galíciához tartozott. 1916 augusztus végén, szeptember elején súlyos harcok színhelye.

515