Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 25. (Szolnok, 2010)

TANULMÁNYOK - BOTKA JÁNOS: Kunok-jászok katonáskodása és bandériumi hagyományai

elemére - gyakorlatilag mindig számíthatott, akár az országos kiterjedésű vagy az ún. részleges nemesi felkelésekben, akár a külhoni hadjáratok, ütközetek során. Kezdetben szinte ez volt az egyetlen kötelezettségük. Ez a bizalom adta meg a kunok-jászok valós tekintélyét a magyar uralkodó körök előtt is. A teljesített szolgálatok a magyar országos nemesi kötelezettségeket lényegesen meghaladták.

A kun és jász nemzetségek kezdetben élték tovább megszokott hagyományos életüket. Belső törvényeikbe még az 1279. évi diploma sem kívánt belenyúlni. Nem is tehette volna. De a formálódó magyar rendiségbe sem illesztette/illeszthette be e népcsoportokat. A kunok-jászok betelepedésénél is a szokásjog érvényesült, az a törvényi erejű gyakorlat, amely az idegen etnikumok betelepítése során alakult ki. Ugyanis elképzelhetetlen lett volna egy átlag szabad kun fegyverest (egy cumanust), aki még saját társadalmában is csupán „kun ember”, kun harcos volt (talán meg sem keresztelkedve), vagy egy philisteust magyar országos nemesnek besorolni. Elviekben ezt megtehette volna az uralkodó a kunok (jászok) nemeseivel. De még ez sem történt meg. Természetesen ezeket az urakat a magyar előkelők magukkal egyenrangúaknak tekintették a kapcsolatok során. A kun és jász csoportok társadalmi státusa tehát lényegében az itteni ún. átmeneti rétegek jogállása szerint alakult. Ezek a keretek azonban nem voltak pontosan rögzítve. Az elnyert kiváltságelemek és az elvárt kötelezettségek köre-mértéke az adott körülményektől függött, s főként az ország és a király katonai szükségleteitől. Ugyanakkor életviszonyaik fontos jellemzője maradt, hogy a kollektív jogokat alapjaiban a rendiség csaknem teljes időszakában sikerült megtartaniuk, magától értetődően a katonai szolgálatok ellenében.

A kun haderő jelentőségét jelzi pl., hogy 1278-ig 10 esetben vettek részt sikeres külföldi hadjáratban. Gyakran saját uraik és nemeseik vezették őket. A kunok könnyűfegyverzetű, lovas-íjász katonai ereje az Árpád-házi királyaink után is (mintegy 150 év) egyik meghatározó tényező maradt. Károly Róbert is csak rájuk támaszkodva tudta megerősíteni hatalmát. Nagy Lajos pedig nemcsak igényelte és tisztelte a kunok-jászok hűségét, de még otthonaikat is megvédelmezte az azokra rátámadó magyar urakkal szemben. Tudjuk, 1348-ban éppen két kun fegyverhordozója által hullt le Aversában az öccse meggyilkolásával vádolt durazzói herceg feje. Kiváló kun vitézei közül többen a magyar országos nemességet is elnyerték. Zsigmond király

hadszervezet részének tekintette ugyan a főúri és a megyei bandériumokat, de rájuk is a korszerűbb, a regiment, a sereg megjelölést használta (pl. Insurrectionalis Ns. Regiment). Ezzel immár nevében is elkülönült egymástól a ténylegesen hadi célzatú katonai egység és a békés, ünnepi funkcióval bíró bandérium. BOTKA János: Kunok- jászok katonáskodása és ünnepi bandériumai. Lakitelek, 2000. 172. p.

15