Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 24. (Szolnok, 2009)

TANULMÁNYOK - SZIKSZAI MIHÁLY: Adatok a Jász-Nagykun-Szolnok megyei szárazmalmok történetéhez

kemény és simára kopik, így a súrlódás is kisebb. A kisorsó az őrlőkő tengelyére rögzített. Itt 8 db somfából faragott cső vette át a hajtást.2

A járókerék húzására csak szelíd állatokat alkalmazhattak, amelyek nem ijedtek meg az orsó zörgésétől. Általánosan elterjedt szokás a két ló befogása volt. Egy véka (25-35) liter őrléséhez kb. egy óráig kellett járni az állatoknak. Ez rendszerint kifárasztotta az igavonó jószágot, de ha jól etették őket és nem hajtották meg nagyon akkor bírták a munkát. Azt viszont nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, kinek a lovai végezték ezt a nehéz munkát. A szakirodalom általában úgy vélekedik, hogy lovasgazdák adták lovaikat erre a munkára, ugyanis ez biztos és jó keresetet jelentett. A túrkevei iratokat tanulmányozva viszont úgy tűnik, a lóval rendelkező gazdák a maguk lovait fogták be a hámba, amikor sorra kerültek.

A meghajtó szerkezet és az igavonó állat egymáshoz való viszonya alapján a szárazmalmoknak három típusát különböztették meg:- középen hajtó (az állat a járókerék küllői között járt, ez volt a legelterjedtebb típus)- felülhajtó (az állat a járókerék alatt járt)- alulhajtó (az állat a járókerék mellett járt)

A szárazmalmok átlagos napi teljesítménye 4 q körül mozgott, szemben a vízi- és hajómalmok napi 8-12 q teljesítményével.3

A szárazmalmok hatékonyságának növelésére a 18. század végén javaslatok merültek fel. Várad-Olasziban 1775-ben Theophilus Laurentius Gaszmer mérnök egy tervezetet nyújtott be. Az elképzelés lényege a közölt tervrajz szerint abban állt, hogy a nagykerék az igavonó állatok járószintje alatt vitte át a hajtást a kőpadokra. Mégpedig úgy, hogy a keringősátor mellé épített malomházban egyszerre három őrlőkövet hajtott meg a három orsókerék. A terven látható egy másik elképzelés is ahol a keringősátor két oldalára épített malomsátorban két-két (összesen négy) őrlőszerkezetet forgattak meg a tengelyek. Az állatok befogására szolgáló rúd jóval túlnyúlt a nagykeréken (nem is volt egy síkban vele) így nem volt szükség a jószágok befogásakor a bálványtengelyt félrebillenteni. Állítólag egy példányt megépítettek és kiváló teljesítményt nyújtott. Arról azonban nincs tudomásunk, hogy ez az új malomtípus elterjedt a megyében.4

2 PONGRÁCZ Pál: Régi malomépítészet Bp. 1967. 25-47. p.

3 OLÁH Lajos - VÍG Márta: A kunhegyesi malmok történetéből 2002. 17-21. p.

4 JNSZML JKK ir. C. XL Fase. 1. No. 44.

14