Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 22. (Szolnok, 2007)

TANULMÁNYOK - Elek György: A Gergely-halomtól a Karajános-gátig – Tájtörténeti áttekintés. II. rész / 9. o.

A Karajános-mocsárról 1768-ban készült térkép minden szempontból megerősíti ezt. A Ravaszlyuki sziget körül nagy kiterjedésű mocsarak találhatók, amelyeket a „Ketske ere" és a „Nyest ere" nevezetű vízfolyások tápláltak, de tudjuk, a Hármashatár és a Törökbori-halom között, a kolbaszi földek szélén folyt el a Nagy Derék-ér, (ami manapság is földrajzi név Kunhegyesen). A Hármashatár környékének kiszáradását a Mirhó-gát 18. századi megépítése készítette, vagy segítette elő. A Karcag-Kisújszállás közötti mocsarak ugyanis két folyó áradásaiból táplálkoztak. A Tisza a Szalók és Taksony közötti Mirhó-fokon minden esztendőben „árvíz idején" kiöntött, és az ár a kunhegyesi Gyolcsi-laposra zúdult. Onnan a Kakat-éren és a Sebes-éren át, a kenderesi határban lévő Szejkő-laposra ömlött. A Szejkőről a „Bárány-éren keresztül" a Karcag-Kisújszállás között terpeszkedő Karajános-mocsárba „veszett el" és lejjebb, a kisújszállási déli határon, a Mirhó-toroknal folyt a Berettyóba. Ez volt a Tisza áradásának rendes útja a Nagykunságon át, sok-sok száz év óta. (Az imént említett torkolatot már 1585-ben „Mirohtor"-nak, vagyis Mirhó-toroknak mondták egy határjárásban, ezúttal török hatóság előtt).

99 A másik „tápláló" a Berettyó volt, amely a Hortobágy és több ér vizével gyarapodva, néhány hét különbséggel hozta el az áradást, de más irányból (ezért volt a Kakaton valaha kétfelé forgó vízimalom). Ha a két folyó azonos időben áradt, akkor tengerré vált az egész vidék. A nagyobb baj, a Mirhó áradásainak megzabolázására, már 1754-ben lépéseket tettek a Nagykunság veszélyeztetett községei, s az első elzáró gát 1754-ben meg is épült. Hét évvel később Kisújszállás, Karcag, Kenderes, Kunhegyes városok közmunkával megerősítették. A közel 900 méter hosszú gátat, a Közép-Tiszavidék első ármentesítő létesítményét az 1770-es évek árvizei (és az emberi butaságból fakadóan rosszindulatú emberek) súlyosan megrongálták, majd lerombolták, 1785-87-ben azonban az érintett nagykunsági és Heves megyei községek közakarattal, és helytartótanácsi engedéllyel újból megtöltötték. A Mirhó-gát ettől kezdve - folytonos vigyázás és karbantartás mellett - egészen 1876-ig remekül megfelelt a feladatnak, legalább a „felülről" érkező árvizeket megállította.(A Hortobágy-Berettyóval szemben emelt Karajános-gátról egy másik dolgozatban teszünk említést). A Berettyóból érkező vízutánpótlás elegendő volt a Karajános-mocsár életben tartásához, de a gát a karcagi határ nyugati oldalának jelentős területeit szabadította fel. Ilyen volt a Ravaszlyuki hármashatár és tágabb környéke: a DrávaSZML Térképtár T 65, 66, 67. KÁROLYI Zs. - NEMES G., A Közép-Tiszavidék vízügyi múltja 896-1846. I. köt. Bp. 1975. 81-85. p.; SZABÓ L., A „Mirhó gáttyának" építése. In: „Áldás és átok a víz". Kisújszállás, 1987. 3-22. p.; PESTY, 1978. Kunhegyes, ELEK György, 2004. 32