Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 21. (Szolnok, 2006)

ADATTÁR - Bagi Gábor: Nemesi sérelemlevelek a Jászkun Kerületből (1790-1840) / 203. o.

Dósát, az 1827. szeptember 3-i vásáron, a pusztázó hadnagyok meg is verték. Az esetnek a felek általi eltérő leírása, jól jellemzi azt a kisnemesi csoportot, amely sanyarú anyagi helyzetében, csak a nemesi jogokban bízhatott, és gyakorta átlépte a törvényesség határait. Az utolsó közölt forrás, a jászkiséri nemeseknek, a nádori főkapitányhoz, verbói Szluha Imréhez írott levele. Ennek már a címzése is változást mutat a korábbiakhoz képest, hisz 1825 után, az országgyűléshez intézett jászkunsági nemesi felírásokról nem tudunk, sőt a nádorhoz sem nagyon fordultak. Fontosságát leginkább abban látjuk, hogy országos hivatkozásaiban is mutatja: 1832-től kezdődően, a reformországgyűlések nemesekkel kapcsolatos törvényei, olykor igen sajátosan csapódtak le a Jászkunságban, s a szándék ellenére is néha új konfliktushelyzeteket teremtettek. Összegzésként elmondható, hogy a kerületi nemesség, egy, a tipikustól eltérő, kimondottan egyedi társadalmi-jogi rendszerű-helyzetű törvényhatóság legsajátosabb speciális helyzetű kicsiny csoportja volt, amely elvileg a jászkun jogokon túli (annál elvileg elismertebb, egyértelműen magasabb rendű) rendi előjogokkal is bírt. Ez a kettősség magyarázza a konfliktusokat a helyi társadalomban. A nemeseket ennek alapján szinte csak visszahúzó (retrográd) erőnek tekintették és tekintik a tájegység történelmében. Az 1825-ös és az 1840es sérelemlevelekben foglaltak alapján azonban nem lehetetlen, hogy azok megírásának olykor valós alapjai is voltak, nevezetesen a nemtelenekénél komolyabb terheltetés. Ez feltehetően nem volt szándékos, mindazonáltal mutatta, hogy mivel a felsőbb szabályozások döntően az általános viszonyokra vonatkoztak, azok itteni lehetőségei behatároltak. A nemesi jogokról való lemondás talán anyagilag is kifizetődőbb lett volna, ám az érintettek - múltjuk, státusuk, neveltetésük alapján - eleve nem a feudalizmusból kivezető, hanem csak az abban meglévő utakat kereshették. 213