Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 18. (Szolnok, 2003)

TANULMÁNYOK - Kürti László: Jászberény csárdái. Adatok a pusztai csárdák 18. századi történetéhez / 49. o.

A csárdaipar megszűnését elősegítette az extenzív nagyállattartó gazdálkodás lassú, de biztos visszaszorulása. Ahogy a puszták kiparcellázásra kerültek, és egyre többen gazdálkodásra adták fejüket, az állattartás inkább privilégium, mint törvényszerű megélhetési forma lett. Az állatvásárok már kevesebb állatot igényeltek és a gazdáktól egy-egy kereskedő vette át nagytételben az állatokat. Az agrármozgalmak hatására a földigény is egyre nyilvánvalóbbá vált és a városok kényszerítve érezték magukat, hogy nehezen szerzett pusztáiktól megszabaduljanak. A városok kénytelen-kelletlen eladogatták, és kiparcellázták a nagy váltságdíjjal megváltott pusztáikat és velük a csárdák is eladásra kerültek. Sok csárda még rövidebb-hosszabb ideig fennállt, de ahogyan az új tulajdonos, vagy közösség ráébredt a veszteség mértékének komolyságára, inkább ők is a bezárás mellett döntöttek. A pusztaosztás automatikusan magával hozta az eleinte igen primitív szinten élő, bár gyarapodó tanyasi lakosságot. Egyre többen vállalták a pusztákon való megélhetést és a 19. század elejétől megjelentek a tanyák és tanyaközpontok. Érdekesen ez Lajosmizse esetében a Földeáki vendégfogadót és közvetlen környékét érintette. Sem a mizsei, sem pedig a lajosi csárda nem alkotott ilyen kezdetleges településmagot. Ennek az egyedüli oka abban rejlett, hogy a Földeáki csárda a Szeged-KecskemétBuda főúton és postaúton helyezkedett el. Ahogy népesedett a puszta, lassan megszűnt igazi pusztának lenni. Az új megélhetési formák és a formálódó közösségi élet már nem kedvezett a valamikori füstös és kétes hírű pusztai csárdák világának. A falvakban felépültek az első vendéglátó helyiségek, és az újonnan alapított községek lakói már kaszinókat, dalárdákat és vendéglőket éreztek modernnek, a csárda intézményét, pedig teljesen idejét múltnak. A pusztai csárdák hanyatlásának megértéséhez még egy fontos érvet lehet felsorakoztatni. A csárdások személyét és identitását. Amint azt már fentebb említettem, a csárdás szakma megítélése már a kezdetektől fogva sem volt valami kedvező. Ezt még csak fokozta az a tény, hogy a csárdákban a hatalom a züllött életforma és a törvénytelenségek melegágyát vélte felfedezni, ami a sok perirat és feljelentés alapján, igaz is volt. A csárdás személyében úgy a városok, mint a hatalom az ellenállót, az adó megtagadót, és a zsugori kizsákmányolót látta. A viszony köztük ezért antagonisztikussá vált, s ez nem segítette a hosszú távú együttműködés lehetőségének kibontakozását sem. Kapcsolódik ehhez a viszonyhoz a csárdabérlők etnikai identitása is. Az első magyar etnikumú arendatorokat hamar felváltja a görög kereskedők csoportja. Amint azt többen kimutatták, az 1760-as évektől a Jászság, Kis-és Nagykunság pusztai csárdáit és a városok boltjait a német, majd görög kereskedők és családjaik kezdték 89