Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 18. (Szolnok, 2003)

TANULMÁNYOK - Kürti László: Jászberény csárdái. Adatok a pusztai csárdák 18. századi történetéhez / 49. o.

Tovább fokozta a csárdák működési problémáit, hogy a csárdai élet, mivel a városi hatóságtól messze zajlott, túlkapásokkal volt telítve. Mire a város értesült a törvénytelenségről, vagy a károkról, akkorra a tettesek már régen túljutottak a megyehatáron, az állatokat eladták valamelyik vásáron. Ezért a csárdában uralkodó állapotok néha igen bizonytalanok, sokszor kimondottan kezeIhetétlenek voltak. A csárdás, ha meg akarta védeni igazát, akkor sokszor az életét kockáztatta; a lajosi csárdással 1791-ben a tettesek úgy bántak el, hogy egyszerűen felgyújtották az épületet.

90 Amennyire érdekes a csárdák kialakulása, legalább annyira izgalmas kérdés a pusztai csárdák megszűnésének problémája. Ezt többen igen egyszerűen úgy intézték el, hogy Szabó István kis cikkében elmondottakat citálták. Az abban leírtak bár helytállóak, de önmagukban a csárdák felsőbb utasításra történő bezárása és a Ráday-korszak betyárellenessége nem elegendő érv az alföldi pusztai csárdák eltűnésére. Igaz ugyan, hogy Jászladány pusztai csárdáját 1853-ban bezáratták. Még Bellon Tibor érvelése - amelyet Györffy Istvántól vesz át - a vasútforgalom beindulásáról, amely egyébként racionálisnak tűnik, sem teljesen elegendő.

91 Ezek elsősorban mind külső indokok, amelyek felgyorsították a folyamatot, de legalább olyan fontosak a belső összetevők, amelyek hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy megértsük a pusztai csárdák, mint intézmények elhalásának szükségszerűségét. Amint azt Jászberény csárdáinak fenti története is igazolja, a pusztai csárdák keletkezésüktől fogva és fennállásukból adódóan, magukban hordozták belső ellentmondásaikat. Az egyik legfontosabb ok volt, a már említett bérlő és bérbeadó viszony hierarchikus és kilátástalan volta. A csárdás-bérlő nem volt és nem is lehetett a mai értelemben vett igazi vállalkozó és kereskedő. Ehhez nem volt megfelelő tőkéje, de a bérleményből származó csekély haszon sem volt elegendő ahhoz, hogy önálló tulajdonos-kereskedő lehessen. A csárdás-bérlő tehát inkább a kései feudalizmus városi szolga alakja, mintsem a korai kapitalizmus vállalkozókereskedője. A város által kierőszakolt szerződések sokszor olyan megkötéseket tartalmaztak, amelyek inkább ellenállásra és a kétes elemekkel való együttműködésre, mintsem a bérbeadóval való szövetségre ösztökélték az árendátort. Az egész esetet egy jászberényi kihallgatási jegyzőkönyvből ismerjük: Hiv. Tud, 1791, 320. cs. Hogy ne essenek el a bevételtől, még ugyanabban az évben dönt a városi tanács egy új csárda megépítéséről. BELLON T., 1973. 131-132. p. 87