Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 11. (Szolnok, 1996)
TANULMÁNYOK - Botka János: A jogállás és katonai szolgálat kapcsolata a kunok és jászok török hódítás előtti történetében / 65. o.
hadszervezetben a könnyűfegyverzetű, lovas-íjász elem súlyát, mintegy felfrissítve az egész haderőt. Például 1278-ig 10 esetben voltak külhoni hadjárat részesei. A vonatkozó kútfők szerint egységeik létszáma 10 és 3 ezer között változott. Megmaradt a "kun zsold" az Anjouk idején is, s fontos szerepe volt abban, hogy a kun (és jász) csapatok egészen a XV. század elejéig a magyar királyi haderő meghatározó elemei közé tartoztak, s így fegyvereikkel az európai eseményekre is befolyással bírtak. A forrásokból mi azt a következtetést vontuk le, hogy a kunokat (Zsigmond uralkodásától a harci események kapcsán többnyire velük említik a jászokat is) leginkább az első harci egységek között mozgósították. Talán azért is, mert nemegyszer megfélemlítő, előretörő - mondhatni - martalóc-szerepet is szántak nekik. 101 Mikor Károly Róbert 1301-ben bejött Magyarországra, szinte egyetlen katonai támasza a kunok voltak. Később is készséggel vonultak hadba Károly oldalán (pl. 1304., 1322., 1323., 1325., 1328-ban). Voltak kudarcaik is, pl. 1330-ban Havasalföldön "elhullott a kunok igen nagy sokasága, a kun daliák virága". Mint zsoldosok voltak jelen I. Lajos nápolyi hadjárataiban is, akit hűen és odaadóan szolgáltak. De részt vettek védelmi harcokban - általános felkelés keretében - pl. 1331-ben a "ruthének és tatárok" ellen, 1427-ben pedig a galambod vár visszavívásának ütközeteiben. Fontosnak tartjuk itt is kiemelni Zsigmond király 1428. október 28-i rendelkezését, amelyben azt parancsolja a jászoknak, hogy azon tegzes vitézeket, akiket a királyi philisteusok - a király felszólítására - maguk közül az uralkodó seregéhez állítani kötelesek, kellő időben megküldjék. Úgy véljük, e rendelkezéssel bukkan elő az a jászkun katonai szolgálat, amelyet részleges felkelésnek nevezhetünk, s amelynek keretében meghatározott számú fegyverest kellett a királyi seregbe juttatni. A háború esetén követelt katonaállítás azon módja volt ez, amely majd a XVIII. századi "tehetségük szerinti" csapatok küldésének gyakorlatában él tovább. 1453-ban ez 600 (közülük 300 jász) pajzzsal ellátott páncélos és kézíjas vitézt jelentett. Jelentős számban kerültek be a jászok és kunok közül a királyt közvetlenül kísérő vitézek soraiba, s bizonyosan a testőrök közé is, főként I. Lajos és Zsigmond király alatt. Például 1433-ban Zsigmond római látogatásakor a 400 fős kíséretében számos jász harcos is jelen volt. Ezekre az évekre azonban már mindkét népcsoport katonai ereje lényegesen megfogyatkozott, s ezt elsősorban - véleményünk szerint - a folytonos katonáskodás veszteségei okozták, azzal együtt, hogy a megtelepüléssel életviszonyaik is jelentősen megváltoztak. Kialakult például ún. széki és községi igazgatásuk, sajátos bíráskodási gyakorlatuk, a maga különböző szintjeivel. Bizonyos az is, hogy a katonai szerepük visszaesését az általános hadászati változások is elősegítették. Vö. MÁLYUSZ Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Bp. 1984. 103. 99
