Zounuk - A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 2. (Szolnok, 1987)

ADATTÁR - Ágoston Mária: Egy finn szobrász a Szolnoki Művésztelepen (Részlet Yrjö Liipola Vándoréveim c. visszaemlékezéséből) / 323. o.

utcákat ellepte a por, amely a városon kívül vastagon bontva az országutakat nehezítette a közlekedést. A magas, végtelen hosszü, ciprusra emlékeztető jegenyesorok az út két oldalán meglehetősen kevés árnyékot nyújtottak, és ha éppen egy kocsi jött szembe, a por sokáig köhögésre ingerelte az arra járót. Az állomásról a városba menet át kell haladni az egész városkán mielőtt a Zagyva hídon túli kis parkba érnénk, ahová a művészek műteremházai épültek. A város valóban nagy munkát végzett a tizenkét műterem és a hozzájuk csatlakozó kis lakások felépítésével, hogy ezekben olyan művészeknek adjanak otthont, akik meg akarnak ismerkedni a magyar Alföld jellegzetességeivel. A műtermeket mindig használják, különösen nyáron, de sokan télre is itt maradnak. Bérleti díjat csak azért kell fizetni, mert abból fedezik a házak fenntartását. A műtermeket két épületben helyezték el, mindegyikben hatot-hatot. Amikor egy egész nyárra megkaptam a magyar állam ösztöndíját egy szabad műteremmel, azonnal nekiláttam a munkának. Először azt hittem, hogy ilyen sok bohém között a munkából feltehetően semmi sem lesz, de alaposan tévedtem. Itt mindenki szorgalmasan dolgozott. A festők már kora reggel elindultak cókmókjaikkal a környékre és amikor délben hazaértek mindegyiknek volt valami a vásznán. A képek nézegetése közben véleményt cseréltek, s az idősebbek hasznos tanácsokkal látták el a fiatalabbakat. Javarészt beérkezett festők éltek itt, de egy nagy csoport fiatal is, akiket valamelyik ismert mester jelenléte vonzott ide. Délben csoportosan a Tisza-hídon túli Stögermayer vendéglőbe mentünk, amit akkor más vendég nem is látogatott rajtunk kívül, mert ez a hely távol esett a várostól. A vendéglőst, aki a művészek nagy barátja és pártfogója volt, egyszerűen Stöger bácsinak hívtuk. Ha valaki nem tudott fizetni (ami nagyon gyakran előfordult), felírták egy könyvbe a tartozását és akkor fizetett az illető, amikor tudott. Különösen azoknak leheteti nagy adóssága, akik egész évben ezen a vidéken laktak. Szomszédom FRECSKAY, akit általában Fröcsökinek hívtak, azon a nyáron már több mint ezer ételadag árával tartozott, de Stöger bácsi nem követelőzött. Mindig nyugodt volt és jókat nevetett a művészek tréfáin, élcein, amelyekre azonnal visszavágott. Ha a sült véletlenül valamiért kellemetlen illatot árasztott, talán régi húsból volt vagy valami más ok miatt s valaki közülünk elkiáltotta magát: — Stöger bácsi, bűzlik a hús! — az öreg nem jött zavarba, hanem az egyik fehér oszlopnak dőlve nyugodtan válaszolta: — Természetes, disznóhús. Pedig a sült éppen borjúból készült. Csoportunk lelke egy híres, középkorú mester, FÉNYES volt, akit különösen a fiatalok kedveltek, mert mindig közöttük forgolódott és minden tréfában részt vett. Fényes bácsinak nevezte őt mindenki. Mindig jókedvű volt és komolynak csak akkor lehetett látni, amikor valamelyik fiatalabb festő megmutatta neki a munkáját és tanácsot kért, amit ő szívesen adott. A csoportban más idősebb művész is volt. Köztük PONGRÁCZ KÁROLY is, az igazi úriember, aki egy régi nemesi család sarjaként a legnépszerűbbek közé tartozott. Nem volt különösebben szorgalmas, de amit alkotott, az megállta a helyét. Az ismert állatfestő, ZOMBORY már nehezebb alkat volt, majdnem mogorva, de borozgatáskor az ő nyelve is megeredt és olyankor megállás nélkül énekelt rekedt hangján, amit ő szépnek talált, a többiek viszont borzalmasnak. MIHALYIK DANI, alacsony, mosolygó festő, mindig tudott valami mulatságosat mesélni, de ő ritkábban érintkezett a többiekkel. A fiatalabbak között sok vidám fickó volt, velük soha nem lehetett unatkozni. FARAGÓ GÉZÁT, a cingár, nagyorrú rajzolót és 327