Itt-Ott, 2002 (35. évfolyam, 1/137. szám)

2002 / 1. (137.) szám

lékére a pápa világszerte elrendelte a déli harangszót.

Ha a marosszentimrei templomra gondolok, mégsem a romlás fájdalmát érzem benne, hanem az 560 évvel ezelőtti győzelem mámorát élem meg.

Tudom, hogy közöm van hozzá, hiszen köveibe, faragványaiba beleépültek elődeim álmai is. Ezek az álmok pedig azt sugallják, hogy mi nemcsak múltjában, régi épületeiben, omladozó szentegyházaiban, a világtól elzárt falvaiban és árva temetőiben vagyunk jelen Erdély földjén, hanem az itt élő másfél millió magyar és az általa virágzó kultúra okán is.

Ez a kis templom arra figyelmeztet, hogy ha elődeink álmait meg akarjuk valósítani, úgy csak a győzelemre kell összpontosítanunk, ahogy ezt Pomogáts Béla irodalomtörténész is hansúlyozta írásaiban. Ebben, mindenkinek a maga lelkiismerete szerint kell eljárnia és sohasem szabad elhárítanunk magunktól a felelősségvállalást, az elkötelezettséget és a cselekvést. Erdélyt mindenek előtt magunkban őrizzük meg, emlékeinkben, álmainkban, könyveinkben és arról sohasem szabad letennünk, hogy a mi Erdélyünkből minél több maradjon utódainknak. Hisz Erdély a mi hazánk is, és sohasem lehet számunkra idegen ország.

És így vannak ezzel a kérdéssel a Felvidéki-, Délvidéki-, Horvátországi-, Szlovéniai, Várvidéki és Kárpátalji magyarok is, akiket a magyar történelem sok-sok szála köt szülőföldjéhez.

Ezek mindenike a magyarok győzelmét hirdeti szerte a Kárpát-medencében, még azokon a helyeken is ahol ma egy magyar sem él. És ha ma nem él miért ne élhetne 50 vagy 100 év múlva ismét ahol hajdan templomot épített magának. Napjainkban az etnikai határ délre tolódásának vagyunk tanúi Szlovákiában. Ötven év múlva miért ne fordulhatna a mi javunkra északra. Miért kell mindig csak a visszavonulásra, a feladásra gondolni!?

Egyed Ákos kiváló erdélyi történész, elemezve az erdélyi népszámlálás 200,000-es csökkenését, arról beszél, hogy a jövőt illetően egy millió körül stabilizálódhat a magyarság létszáma Erdélyben. Miért nem lehet, úgy fogalmazni, hogy ez a csökkenő tendencia megszűnik és az is lehetséges, hogy a magyarság létszáma a közeli jövőben a két milliót is meghaladhatja.

Mivel a magyar ember hajlamosabb a borúlátásra mint a sikervárásra, fontos az állandó jó közérzet megteremtése. Nemrég a legnagyobb székely városban, Marosvásárhelyen jártam, azután, hogy először történelme folyamán, itt a kisebbségbe került a magyarság. Egy pár nappal odamenetelem előtt, egy magyar nyelvű újság első oldalán láttam meg a múlt század eleji Marosvásárhely főterének a fényképét, az azt díszítő szobrokkal együtt, amelyeket aztán Trianon után leromboltak és eltávolítottak onnan. Kezemben a hajdani fényképpel próbáltam visszahelyezni a szobrokat és a korabeli építményeket eredeti helyükre. Az Avram láncú helyére Kossuth Lajost, az ortodox templom helyére Bodor Péter zenélő kútját, a román katona helyére pedig Bem József szobrát. Olyan jól sikerült a visszahelyezés, hogy azóta a hajdani fénykép nélkül is ott látom, a ma Csomafalván felállított Kossuth szobrot, a Margit sziget északi részén felépült zenélő kutat és persze Bem József szobrát is. És ettől helyre áll a közérzetem és a magam külön világában járom a várost.

Meg kell hát teremtenünk a magunk külön világát Erdély földjén és mindenütt a Kárpát-medencében, a valóságosat is és a képzeletbelit is. Azért hogy itthon érezhessük magunkat ezen a földön és a közérzetünk is helyreálljon. így nyer értelmet Bajcsi Zsilinszky Endre érvelése, aki szerint Erdély mérhetetlenül több, mint ennyi meg ennyi magyar, ennyi meg ennyi román, ennyi meg ennyi német puszta elegye. Ez egy sajátos egymástól különböző, ugyanakkor egymáshoz kötődő kultúrát, életérzést is jelent. Erdélynek külön lelke van, amelyben nem az államnak, hanem a történelemnek, a hagyománynak, a kultúrának és a lelki közösségeknek van elsődleges szerepe.

Úgy vagyunk ezzel, mint az angolok és az írek, akikről Bemard Shaw találóan jegyezte meg, hogyha az angolokat elköltöztetnék az ír szigetről, az írek utánuk mennének (és ez fordítva is így van), mert nem lenne kivel összemérni másságukat. Valószínű mi is így járnánk egymással erdélyi románok és magyarok, és talán a többi peremországi magyar is. Ezért hát becsüljük meg egymást, hogy a másságunk újabb értékek csiholójává váljon. És ne adjuk fel a harcot. Gondoljunk arra, hogy a XXI. század a miénk. Bizonyság rá a történelem, hogy mi nemcsak veszíteni hanem győzni is tudunk.

5. Addig élünk, amíg csak emlékezünk egymásra!

„A mi őseink 450 évvel ezelőtt kerültek MagyarITT-OTT 35. évf. (2002-2003), 1. (137.) SZÁM 27