Itt-Ott, 2002 (35. évfolyam, 1/137. szám)
2002 / 1. (137.) szám
bámulja a hirdetéseket a televízióban és aztán ugrik, rohan a hűtőszekrényhez, az üzletbe, hogy egye, vegye, fogyassza azt az árut, amit kínálgatnak neki, vagy független, értékes, hasznos emberek akartok lenni. Ezt a kérdést tegye fel mindenki magában, főleg a fiatalok, és válaszolja meg magának. Ha válasza szerint ehhez a kis, megviselt néphez akar tartozni, akkor vállalnia kell a harcot, de legalábbis a megerőltető munkát, ami előttünk áll. Mert a hovatartozás eldöntése csak az első lépés, a folytatás az előttünk álló kemény munka - és az a nehezebb rész. A magyarság ilyen megfogalmazásáig egy otthon élő valószínűleg nem is tud eljutni. Ehhez az emigráns otthontól való távolléte szükséges. Nekünk itt talán fontosabb ez a kérdés, a mi szívünkben talán fontosabb helyet foglal el a hovatartozás, a kérdést jobban át tudjuk érezni és a választ erőteljesebben tudjuk megfogalmazni. Valahogy úgy, ahogy a gyerek gondolkodik az édesanyjáról. Míg otthon él, nem is tulajdonít fontosságot neki, természetesnek veszi a közelségét, csak miután elhagyja az anyai házat, akkor döbben rá, mit jelent neki az édesanyja. Egy különleges példával világíthatom ezt meg. Úgy fél-, egy évvel ezelőtt Devonban voltam a szokásos havi magyar misén. A mise előtt Mustos Atya bemutatott egy 25-30 éves fiatal asszonyt, aki a boszniai háborúban Magyarországon állomásozó egyik amerikai katonához ment feleségül. A katonát visszarendelték Amerikába, és a magyar asszony - gondolom - hamarosan tudomást szerzett erről a kis magyar közösségről. A szentmise végén a magyar himnuszt énekeltük, és az asszony, aki a kommunizmusban született, nőtt föl, abban az időben, amikor magyarságról, hazafiságról nem volt szokás beszélni, amikor meghallotta a himnusz első ütemeit, sírni kezdett. Egyre hevesebben zokogott, végül ki kellett őt kísérni a templomból. Tudatára ébredt, hogy ebben a hatalmas, gazdag országban, ahol minden megvan, neki hiányzik valami nagyon fontos: a kötődés. 2. A második kérdés: Miért ünnepiünk március 15-én? Természetesen ismerjük a 48-as forradalom történetét, tudjuk, hogy mit ünnepiünk, de ennél tovább kell mennünk. A puszta megemlékezésen túl, miért kell ünnepelnünk? Kicsi nép a magyar, de annál fényesebb pillanatai vannak a történelemben. Egy ilyen nagyszerű, dicsőséges esemény volt március 15-e és az utána következő forradalom, majd szabadságharc. Mint tudjuk, 1848 tavaszán forradalmi hullám vonult végig Európán, de az a hullám gyorsan elült. Egyedül Magyarországon maradt életben, sőt elsöprő erejűvé erősödött. Az a kis magyar nép megint megmutatta a világnak - nem először -, hogy mire képes. Egyedül mi harcoltunk szabadságunkért, életünk megjobbításáért, és tettük azt hősiesen. Mit tanít nekünk ennek a forradalomnak, szabadságharcnak a története? Mit tanulhat belőle a mai magyar? Először is egészséges büszkeséget. Nem mellveregetőst, de egészségest. Nem vagyunk hitványabbak másoknál, sőt... Nézzünk vissza mindig 48 fényes napjára, hogy lássuk, hogyan tudunk harcolni. Nem szabad megijednünk a nehézségektől, a lehetetlenségtől sem, hanem bele kell vágni. Azért ünnepelünk, hogy a történelmi példából erőt merítsünk, feltöltődjünk, - érzelmileg is, fizikailag is. Mint a tölthető elem: időnként bedugjuk a konnektorba, hogy aztán energiávaltelve tovább használhassuk. Magyar jövő ott van, ahol magyarok vannak. Ha tehát itt mi vállaljuk magyarságunkat, akkor itt van magyar jövő is! Nem kis feladat itt ezt a mi magyar jövőnket építeni, mindjárt az elején elénk tornyosul a pesszimizmus, amivel a szórványban élő nemzetiségek jövőjét tipikusan nézik. Ez az a pont, ahol visszatérhetünk a 48-as forradalomhoz, hogy erőt merítsünk belőle és mint az iránytűre tekintsünk rá és állítsuk be tevékenységünket a magyar jövő irányába. 3. Ezzel elérkeztünk az utolsó és legfontosabb kérdéshez: hogy kell helyesen ünnepelnünk, hogy kell március 15-e nyomán járnunk? A válasz egyszerű: tevékeny, munkás ünnepléssel, mindennapos szorgalmas munkával. Az előbb Kossuth, Petőfi, Széchenyi nevét emlegettük. Mondhatnánk, hogy nekik könnyű volt azt tenni, amit tettek. Kossuth hivatásos szónok, elismert politikus volt. Petőfi a magyar irodalom legnagyobb költője, Széchenyi gazdag arisztokrata, akinek volt miből adakoznia. Igen, nekik mások voltak a körülményeik, a lehetőségeik, a történelmi idők is mások voltak. Azt is mondhatnánk, hogy a történelmi helyzet is segítette őket nemzeti hősökké válni. Mégis az volt a döntő, hogy ők a hősies helytállást választották, pedig más utak is nyitva álltak előttük. Széchenyi például megtehette volna, hogy pénzét szórakozásra, utazásra, kastélyok építésére költi, de ő ahelyett az ország állapotán akart javítani. És meg is tette, méghozzá micsoda módon! Petőfi még írogathatta volna a verseit pár évtizedig, 12 ITT-OTT 35. évf. (2002-2003), 1. (137.) SZÁM
