Itt-Ott, 2001 (34. évfolyam, 1/135-2/136. szám)
2001 / 2. (136.) szám
veszélyt jeleznek. A román nacionalisták nem mondtak le a homogén nemzetállam vágyálmáról, s mert - többkevesebb joggal - úgy érzik, akadályoztatva vannak céljaik elérésében, egyre türelmetlenebbek, s e türelmetlenségükben kiszámíthatatlanok. A marosvásárhelyi események sokunk számára előreláthatóak voltak, s a lelki traumából azóta sem gyógyulhattak ki a magyarok; a nacionalista uszítás továbbra is mindennapos nemcsak a médiában, hanem Románia parlamentjében is. Sokszor hangoztatott rögeszmém szerint Romániának sikerült lenyomnia magát Európa torkán, anélkül, hogy lényegesen változtatna a kisebbségekkel szembeni magatartásán. Az RMDSz kétségtelenül támogatást kap a magyar kormánytól, de helyzetteremtő politizálásra nem vállalkozhat, s a kényszerűen vállalt kis lépések politikája olykor elfogadhatatlanul nagy botlásokhoz vezetett. (Lásd Petőfi-Schiller egyetem közötti komédiát). A romániai magyarság méltányosságérzetében sértve, reményeiben megcsalatva érzi magát, s politikusai reál- illetve paktum-politikáját megalkuvásként és elviselhetetlen erkölcsi kudarcként éli meg. Az Egyesült Államok leköszönt elnöke még hivatalában volt, amikor Románia nemzetiségekkel szembeni politikáját példa - bocsánat: modell - értékűnek nevezte; az Isten békéjére áhítozó nemzetközi szervezetek vezető politikusai nem győzik simogatni a romániai magyarság buksi fejét, amiért példás békességgel tűrik sorsukat. Tudós férfiak nemzetközi értekezleteken azzal kecsegtetnek, hogy fel kell készülnünk az eddigieknél is nagyobb bizonytalanságra; egykori reform-értelmiségiek fehér asztal mellett azon merengenek, hogy a diktatúra éveiben az idegenség bizonyossága nagyobb biztonságot nyújtott, mint az a bizonytalan otthonosság, amelyben igyekeznek túlélni és megúszni az életüket. Kilátástalannak tűnhet ez a helyzetkép, pedig csak illúziótlanul próbálok szembenézni a valósággal. Kamaszkorom óta Bálint Györggyel együtt vallom: "Bízva bízni: ez kissé nehéz és nem mindig sikerül. Küzdeni viszont olyan természetes és nélkülözhetetlen, mint lélegzetet venni. Küzdeni még bizakodás nélkül is lehet." A belenyugvás eleve lefegyverez és tehetetlenségre ítél; a küzdelem, a szembeszegülés önmagában is esélyt kínál. Ebben a küzdelemben, mi kisebbségi sorsban élő magyarok továbbra is szeretnénk számítani a Határtalan Hazára, mint hátországra. Azok, akik otthon maradtunk, talán bebizonyítottuk, hogy konokok és kitartóak vagyunk a magyarságunkhoz való ragaszkodásban; arra kérünk minden magyart, bárhol is éljen a világon, legyenek ők is konokok és kitartóak a reánk való figyelésben. S mivel a meghívó levélben arról is szó esik, hogy meg kell fogalmaznunk a magyar szolidaritás erkölcsi kátéját, ezen erkölcsi káté egyik pontjaként a konok és kitartó egymásra való figyelést javasolom. Másik pontjaként pedig a következő mondatot: Nézzük el egymásnak, hogy mindnyájan a magunk módján vagyunk magyarok; legyünk jóhiszeműek, megértők és türelmesek egymás iránt. Ez nem egy vándorprédikátor jámbor óhaja, hanem egy olyan marosvásárhelyi magyar rögeszméje, akinek a horizontja a szó legszorosabb értelmében arra a templomra nyílik, amelyben 1571-ben törvényerőre emelték az 1568-as tordai Országgyűlés határozatát. Az a határozat a vallási és lelkiismereti szabadságot meghirdetve, szövegében és szellemében a gyűlölködésnek és kizárólagosságnak kívánt gátat vetni. Méltán vagyunk rá évszázadok óta büszkék mi unitáriusok és mi magyarok. Az utóbbi évtizedekben az anyaországban elharapózott és a határokon túlra is begyűrűzött magyar-magyar ellentétek, acsarkodások, a gyűlölet ragályos őrülete láttán arra gondolok: a Határtalan Haza nevében és érdekében ismét össze kellene hívni - legalább képletesen - azt a tordai országgyűlést. Layton Paulette ITT-OTT 34. évf. (2001), 2. (136.) SZÁM 19
