Itt-Ott, 2000 (33. évfolyam, 1/133-2/134. szám)

2000 / 1. (133.) szám

A legmagyarabb folyó volt a neved valamikor.

Mert forrás vidékedtől Dunába torkolásodig, minden forrás, erecske, ér, csermely, patakocska, patak, folyócska, folyó, amely téged táplált és növeltfolyammá - magyar földön eredt és te is magyarföldön öntötted dús hozományodat a Dunába. Szőke voltál, mint a hajdani költő titkos szerelme s vele együtt siratjuk a régi nyarakat, amikor még nem pusztította el gyilkos méreg gazdag halfaunád legnagyobb részét. S vajon a kopaszra tarolt hegygerincekről vadul lezúduló víztömeg meddig fogja még árvízzel pusztítani a magyar földet? Döbbenten - de elszántan is - kérdezzük: Mikor ér már véget Trianon immár 80 éves nem szűnő rombolása? Mikor fog már össze a Kárpát-medence minden népe, hogy szülőföldjeinket közös erővel védelmezzük a periodikusan visszatérő természeti csapásoktól, és hogy erdeinket, folyóinkat megmentsük a zabolátlan ipari civilizáció romboló pusztításától?

Hadd legyen a hajdani legmagyarabb folyó, a szőke Tisza a Kárpát-medencei népek összefogásának és a természetvédelmi együttműködésnek milleniumi jelképe. - A közösjobbjövő reményében. Hogy az előttünk álló évszázad költői ugyanolyan rajongó szerelemmel írhassanak a szőke folyóról, mint halhatatlan elődjük, a világszabadság költője.

est

A Tisza

Petőfi Sándor

Nyári napnak alkonyulatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugár a Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve s tartott a mezőnek Melyen a levágott sarju rendek,

Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten, néma méltóságban Magas erdő, benne már homály van,

De az alkony üszköt vet fejére,

S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől a Tisza túlsó partján,

Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán Köztök egy csak a nyílás, azon át Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképpen Rózsafelhők úsztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bércek

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be.

Nagy távolban a malom zúgása Csak olyan volt, mint szúnyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját míg telemerítette,

Rám nézett át: aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,

Mintha gyökeret vert volna lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül...

Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. -Késő éjjel értem a tanyára

Friss gyümölcsből készült vacsorára.

Társaimmal hosszan beszélgettünk.

Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:

"Szegény Tisza, miért is bántjátok Annyi rosszat kiabáltok róla,

S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap múlva fél szendergésemből Félrevert harang zúgása vert föl.

Jön az árvíz! Jön az árvíz! hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át.

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot!

Pest, 18f 7. február.

2 ITT-OTT 33. évf. (2000), 1. (133.) SZÁM