Itt-Ott, 2000 (33. évfolyam, 1/133-2/134. szám)

2000 / 1. (133.) szám

ja egy külföldi legyen? Egy elragadó nővel is megismerkedtem az újságírás-szemináriumon, aki Ukrajna tehetséges és szellemes szülöttje volt - Amerikában az újságírók a kisszerű történetek rabjai; ritkán engedhetik meg maguknak, hogy gondolkozzanak; gyorsan és lehetőleg elmésen kell hírt adni tűzesetekről gyilkosságokról, érdektelen városi találkozókról. 0 1952-ben jött az USÁ-ba, így az "új nyelvi létra" magasabb fokán állt, mint én. Beleszerettem, mert nagyon okos volt és szenvedélyes. Szerencsére érzelmeim viszonzásra találtak, s barátnőm döntő szerepet játszott abban, hogy beleilleszkedjek az amerikai kultúrába. Szellemi támogatása és kommunikációs képességei arra ösztönöztek, hogy angolul gondolkodjak. Magával ragadott az a kultúra, mely egy 0. nevű női lényt adott nekem és egy csodálatos egyetemet egy kellemes városban.

S itt meg kell álljunk egy pillanatra. Ha egy jóindulatú külföldi megérkezik egy idegen országba, nagy erőfeszítések árán kulturálisan átformálódik (akkulturáció). Ennek a folyamatnak a során szert tesz egy másik kultúrára az ő saját nemzeti kultúráján kívül. Idővel valamiféle kétlaki lénnyé válik, aki két nyelvet tud, és két kultúrához tartozik. Ha ez az átformálódás teljes, akkor az azt jelenti, hogy az illető végül levetkőzi eredeti "identitás"-át, és újszerű ruhát ölt. Van valami szomorú, de egyben győzelmes is ebben! A nyelvi és kulturális váltás a túlélés végső célja? A maradandóság példája? Az ember életmódjának legtisztább leegyszerűsítése?

...Ironikus módon én felgyorsítottam ezt a folyamatot. 0., fiatalságom és egyetemi tanulmányaim révén gyorsan átnyergeltem az angol nyelvre. Kolumbán Miklós mint igazi amerikai? Mint jenki? (Volt valami furcsán baljóslatú és nyugtalanító ebben: egy volt bevándorló erőteljesen segít egy "aktív" bevándorlónak, hogy megszabaduljon az azonosságtudatától.)

Miután az egyetemi végzettséget is megszereztem, német és angol irodalmat kezdtem tanítani. Eleinte egyetemen, majd középiskolában, azaz "gimnázium"-ban. (Az 1970-es években egyre kevesebben iratkoztak be német szakra az egyetemeken, mert a német professzorok gyakran porosz szigorral és komolysággal tanítottak. Ez sok kényelmes amerikainak nem volt ínyére.) Nem bántam ezt a változást - hogy az egyetemről középiskolába kerültem, és a németről az angolra tértem át -, mert szívesebben használtam az angolt még a tanításkor is. A német úgy halványult el a fejemben, mint egy különös szerelem emléke. Elhatároztam, segítek a latin-amerikaiaknak abban, hogy jobban kifejezhessék magukat, ha a világ első számú kommunikációs eszközét használják.

A hetvenes évek derekán véletlenül megismerkedtem Fekete Pállal New Brunswickban. Vegyészmérnökként kutatómunkát végzett a magyarbarát vállalatnál, a Johnson & Johnsonnál. Kedvtelésből festegetett is, és nem is tehetségtelenül. Mivel mindkettőnknek művészi hajlamaink voltak, összebarátkoztunk. 0 történetesen egy magyar kulturális egyesületnek, a Bessenyei György Körnek volt egyik alapító tagja, és elvitt ebbe a szervezetbe. Eleinte én is tag voltam, később pedig én lettem az elnök. írókat, tudósokat, professzorokat és antikommunsta aktivistákat hívtunk meg Magyarországról, hogy előadásokat tartsanak nekünk szakterületükről. A Bessenyei Kör segítségével vissza tudtam térni az "asszimiláció" útjáról az "akkulturáció" útjára. Egy csapásra újra birtokba vettem magyar nyelvemet és kultúrámat! A gyökereim újra fontosak lettek; elsőrendű és mélyen érzelmi kérdéssé váltak. Igaz magyarrá alakultam át! Bár még mindig hálás voltam az USA-nak, hogy menedéket adott nekem a rettenetes veszteséget jelentő forradalom után. Minden alapvető változás szomorúsággal jár?

Testem-lelkem kelet-európaivá vált, pontosabban "budapesti"-vé. Végső soron mindig is megtartottam "magyar" voltomat, legalábbis tudat alatt. A makacsság, a belső erő és a függetlenségért vívott individuális küzdelem nemzeti jellemvonásai mentettek meg engem. Ezenkívül "székely" is vagyok, aki képes úrrá lenni a viszontagságokon. Tudom, hogy kell küzdeni. Egyszerűen azonosnak kellett maradnom "magam"mal! S ez a "magam" a szülőhelyemhez való hűséget jelentette. Ahhoz a helyhez, ahol a szüleim laktak és amelyet szerettek. Ahol a barátaim éltek, miközben szembehelyezkedtek a diktatúrával.

Biztos vagyok benne, hogy három gyerekkori barátom alapvető szerepet játszott abban, hogy Magyarország nem veszett el a számomra. Brenner András, alias Athos, Korniss Péter, alias Pierre és Vaday Sándor, alias Saci lelkiismeretesen írtak nekem, mint a magyar szellemiség három elkötelezett őre. Leveleikkel tisztázták bennem identitásomat, feltámasztották elhalványult hazafias érzelmeimet és azt a vágyamat, hogy újra lássam Budapestet. Ami meg is történt: 1968-ban egy "bennszülött turista" ellátogatott szülőföldjére. Látogatásait két évenként megismételte. Mivel már hibásan beszélt magyarul, barátai nyelvórákat adtak neki, hogy minden zarándoklattal javuljon

10 ITT-OTT 33. évf. (2000), 1. (133.) SZÁM