Itt-Ott, 1999 (32. évfolyam, 1/131-2/132. szám)
1999 / 2. (132.) szám
HOGY OTTHONRA LELJÜNK ITT IS a kezdet Louisianaban Elhangzott az MBK 1999 magyar hetén a Reménység tavánál, 1999. augusztus 15-én Éltető J. Lajos (Portland, OR) A Magyar Baráti Közösség valószínűtlen helyen, a Louisiana-i Állami Egyetemen született, 1967- ben, amikor az ottani kubai diákok köre megemlékezett az 1956-os magyar forradalomról. Két magyar hallgatót hívtak meg előadónak. Az egyik Ludányi András volt. Egyiket sem ismertem, de kíváncsiságból elmentem meghallgatni őket. Az egészből ma már csak anynyira emlékszem, hogy András mondanivalóját a szakmájához illő pontosság jellemezte, míg a másikét a túlfűtött emóció. Ez, talán hogy a kubai közösség tetszését megnyerje, annyira apokaliptikus színekben ecsetelte a világot s benne a kádári Magyarországot, hogy az előadás után feltettem neki a kérdést: ha ott lenne előtte egy gomb, melynek megnyomásával a kommunizmus eltűnne, de vele együtt Budapest is, Hirosima sorsára jutva: megnyomná-e azt a gombot. Kérdésemre habozás nélkül határozott igennel felelt. A Ludányi Andrással való találkozás nemsokára szoros barátsághoz vezetett. Mivel mindkettőnk számára egzisztenciális kérdés volt magyar voltunk, sokat beszélgettünk róla, meghánytuk-vetettük az emigráció akkori helyzetét, s megállapítottuk, hogy talán túl sokan vannak sorainkban a gombnyomok, és hogy jó lenne olyanokkal eszmecserét folytatni, akik mernek másképpen gondolkozni - vagy egyáltalán: gondolkozni. Pontos elképzelésünk még nem volt ekkor a továbbiakról, első körlevelünkben - az ITT-OTT nagyon szerény, 50 példányban postázott első számában - annak a reményünknek adtunk kifejezést, hogy mind a vitapartnerek, mind a témák majd kiválasztódnak, s ebben nem is csalódtunk. Nem folyóiratot akartunk alapítani, hanem a fizikai és szellemi távolságokat áthidaló baráti kört, közösséget - s ez lassan sikerült is, bár nagy fáradtság árán, hisz akkor még nem volt számítógép-hálózat, mellyel az ilyent ma játszva fenn lehetne tartani. A másként-gondolkodáshoz mindig bátorság kell, s ez a hatvanas-hetvenes évek emigrációs világában különösen igaz volt. Aki ma annyi idős, mint mi voltunk akkor, el sem tudja képzelni talán, mennyire zárt vüág volt az, s mennyire dominálta a gombnyomás szelleme. Elvégre a forrósodó hidegháború idejét éltük, a kommunizmus terjeszkedését, s a vietnami szent hadjáratét; ekkor kezdtek érkezni a hősihalottakkal tömött gumizsákok Saigonból, olykor bizony magyar címkével is. S miután a hadjárat kudarcot vallott, jött Kissinger, korunk Metterniche, a nagyhatalmak közti egyensúly apostola, aki még 1990 után is ellenezte pl. a két Németország egyesítését; az ő doktrínájában nem volt magyar kérdés, illetve az megfelelő módon meg volt már oldva, s két amerikai elnök is táncolt Bukarestben Ceausescuval karöltve. Az emigráció hangadói pedig azzal, hogy minden kapcsolatot elleneztek Magyarországgal, ennek a politikának voltak az alátámasztói, hiába próbálták magukat és másokat ennek az ellenkezőjéről meggyőzni. Ilyen körülmények között mondtuk ki határozottan, hogy nem vagyunk politikai emigránsok, hogy a nemzeti emigráció játékszabályai, tabui ránk nem vonatkoznak. Amerikai állampolgárok vagyunk, itt nevelkedtünk, itt szereztünk diplomát, itt rendezkedünk be az életre, melyet minden valószínűség szerint itt fogunk leélni. Magyarságunkat azonban nem adjuk fel, amennyire lehet, megőrizzük, ápoljuk, fejlesztjük, s közösséget, baráti társaságot alapítunk, mely ezt a célt elősegíti. Azt mondtuk: nem vagyunk a magyarországi - a nagymagyarországi - mindenkori állapotoknak a függvénye, s eszünkbe sem jut, hogy az itteni élet helyett az ottaniban éljük ki magunkat távolról, mert végső törekedésünk tárgya itteni egyéni és közösségi magyar sorsunk. A baráti társaság sikeresen létrejött, s íme, ma is fennáll. Nagy ambícióink nem voltak, hisz mindent szerény eszközökkel, önkéntes munkával végeztünk, így a létszámunk sohasem haladta meg a pár százat; de ez a pár száz ember új szellemet képviselt a magyar világban. Lapunkban és találkozóinkon szabad fórumot biztosítottunk minden jóindulatú hozzászólónak, a legádázabb kritikusainknak is, akkor, amikor az emigráns sajtóban sok tekintetben erősebb volt a cenzúra, mint Magyarországon. Tagsági igazolványt nem állítottunk ki senkinek, senkit nem ellenőriztünk. Rangnak, címnek nem volt helye nálunk - ugyanakkor az AMSZ-nál (vagy az AMOSZ-nál? ördög tudja...) valami ötven társelnököt és alelnököt tartottak akITT-OTT 32. évf. (1999), 2. (132.) SZÁM 13
