Itt-Ott, 1999 (32. évfolyam, 1/131-2/132. szám)
1999 / 1. (131.) szám
SZOMSZÉDAINK ÉS A MAGYAR KÜLPOLITIKA Fülöp László (Minneapolis, MN) Magyarország helyzete a nemzetközi diplomácia arénáján a század utolsó évtizedében jobbra fordult. Nem kimondottan jóra, de jobbra. A magyarságnak a szovjet kommunizmus alatti magatartása, az '56-os felkelés, a gazdasági újítások emlékei és hatásai, a két kormány ügyes külpolitikája és hathatós emigráns csoportok támogatása, úgy látszik, kezd eredményt felmutatni. 1999-ben a Lengyel- és Cseh Köztársasággal együtt Magyarország valószínűleg tagja lesz a kibővített NATO-nak. Nem volt könnyű diplomáciai manőverezés, de az utat tévesztett szélsőségek és a semlegességet naiv lelkesedéssel áhítók ellenére sikerül. De: vannak még hiányosságok! A NATO-tagság még nem minden, s magában nem old meg immár évszázadossá öregedett problémákat, nevezetesen a jószomszédi viszonyok. Magyarország — már sok körültekintő honfitárs rámutatott — földrajzilag nehéz helyzetben van. Az országot körülvevő, az első világháborút követő utódállamok általában jobban szeretnék, ha mi nem lennénk. E nemzetek humánusabban gondolkodó egyénei ugyan elviselnék, hogy vagyunk, de legalább ne lennénk ott, ahol vagyunk. Miért az ellenséges magatartás? Általában érdemes lenne kikristályosítani az okokat, mert a megoldás könnyebb, ha a problémákat nemcsak látjuk, de helyesen ismeijük fel. Az ilyen méretű problémák összetevői számosak. Az okok ismeretében könnyebb lenne osztályozni az összetevőket: melyeket azonnal megtudnánk oldani és melyek engedményeket követelnek mindkét oldalról. A vélemények viszont megoszlanak az okokon. Nemcsak a szomszédok látják más szempontból a viszonyt, mi magunk között is más és más szempont szerint ítéljük a dolgok idefejlódését. Sokunknak pl. feladhatatlanul fontos a határokon túlra szorult magyarok megmaradása. Szomszédi viszonyaink történelméről egyesek cikkeket, mások könyveket írtak, s kevesen vették figyelembe a szempontjaikat. Ezek az írások általában a viszonyok elfajulását illusztrálják: itt is, mint más írásokban az emberi hibák (néha emberi szörnyűségek) feltárása teszi lebilincselóvé az olvasmányt. De a közvetlen szomszédok vezetői sem mutattak eddig nagy hajlandóságot arra, hogy velünk leüljenek, hogy őszinte igyekezettel fel tudjuk mérni a közöttünk tornyosuló problémák területeit. Sót a szomszédok egyes vezetőinek a helyi politika irányításában jól jött „egy kis magyar-ellenesség", hogy az otthoni gazdasági gondokról eltereljék a figyelmet. A probléma komplex volta, a vélemény-megoszlás jelen méretei és az események gyors változásai azt a következtetést engedik megkockáztatni, hogy talán az ilyen helyzetben ne a problémák felismerésére használjuk időnket és energiánkat, hanem egyenesen a jóviszony létrehozására. Az Antall kormány sokat tett a jóviszony érdekében Lengyelország, Csehszlovákia, Ukrajna és Oroszország felé. A hirtelen és szélessávú kritika ellenére (mely sérelmezte Kárpátalja feladását,) még néhány ruszin részéről is, (kik szívesebben csatlakoztak volna Magyarországhoz), az Ukrajnával kötött alapszerződés volt az egyik legügyesebb stratégiai fogás, melyet a magyar kormány az adott helyzetben tehetett. Biztosította a jóviszonyt egy nagyobb szomszédos állammal, amikor a magyar államot északról, délkeletről és déli oldalról ellenségessé erősödő légkör fenyegette. Ugyanakkor, Ukrajnának is voltak problémái Romániával. Az ukrán-magyar viszony alakulása legalább is gondolkodásra késztethette azokat a román politikusokat, akik a felkavart magyarellenes érzéseket hajlandók lettek volna akciókra átváltani. A Horn kormány sokat tett a jó viszony megalapozása érdekében Románia és Szlovákia felé. Kritikusai szerint jóval többet, mint azt egyik féltől — különösen a mi oldalunkról — reálisan el kellett várni. A magyarok helyzete fölött aggódók a kisebbségre jutottak egyenlő kezelését követelték és magyarságuknak megőrzésére való intézmények visszaállítására vártak garanciát az alapszerződéstől. Iliescu és kormányától ilyeneket nem lehetett várni. Constantinescu Romániája már viszonozta a békés viszonyt építő lépéseket. Különösen érezhető volt ez akkor, amikor a NATO-bóvítés első csoportjába való bejutás reménye elérhető valóságként lebegett a román vezetőség szeme előtt. Ekkortájt a román külügyminiszter is Budapestre látogatott. Bár a magyar kormány támogatta a románok NATO-ba törekvéseit (még az amerikai magyar emigráció is gyors sasszéval váltott irányt), a román gazdasági és politikai helyzet javulásának vontatott lépései, a nemzetközi politika országonkénti realitásai nem segítették, hogy a románok bejussanak a NATO-ba az első fordulóban.1 '98 második felében a román-magyar viszony fokozatosan a taktikázás szintjére lassúdott. Szlovákia szintén megkötötte a magyar kormánnyal az alapszerződést, de a szlovák kormány édes-keveset nyújtott a magyaroknak a határok elismerése ellenében. Meciar és társainak maradi-ITT-OTT 32. évf. (1999), 1. (131.) szám 17
