Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
EMLEKEZES ES ÜZENET (Elhangzott a Reménység-Bál ünnepi megemlékezésén, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulójának előestéjén.) Somogyi Ilona (Brooklyn, New York) Angolból fordította: Cseh Tibor 1848 első felének magyar forradalma és annak dicsőséges napja, március 15. a magyarok legmegbecsültebb nemzeti ünnepe maradt. Vérontás nélkül győztes forradalom volt ez, diadalmas, a magyarok felébredtek szendergésükből, kulturális eszméletlenségükből: hagyományaiknak és nyelvüknek tilalmából és boldogan megvallották nemzeti mivoltukat. S ez a forradalom elbukott, emberélet és talentum iszonyatos pusztulása árán; más nemzetek szövetséges hadereje győzte le, akik el voltak szánva arra, hogy eltiporják egy ragyogó magyar jövő lángjait. A magyar nemzet egy nyelvi szigetet képez. Népe egy olyan nyelvet beszél, melynek az őt környező szomszédok nyelvéhez semmiféle kapcsolata nincs. Ez az elszigeteltség, ez a tudatos kívülálló státus teremtett egy olyan népet, mely tökéletesen tudatában van a nemzeti büszkeség veszélyének. A pozitív értelmű hazafiság és nemzetti érzés olyan keskeny élő penge, melyeken járnunk kell. Egyik oldalán a közöny, a kulturális önfeladás, a másikon a sovinizmus, az az eszme, mely szerint a többi nép alacsonyabbrendű és jelentéktelen. Bár próbálunk ezen a keskeny élen járni, de nagyon óvatosan kell lépnünk, mert bármelyik oldalán könnyen leeshetünk, és ha leestünk, biztosan megsebzi a lelkünk. Erre a leckére a történelem tanított meg. Az 1848-as forradalom az ékes szónoklatok időszaka volt. Halandó emberek szavaitól újjászületett a nemzet, mely halhatatlanná lett általa. Hogy megkönnyítsem a feladatomat, most inkább egy kérdést teszek fel. Mit ünnepelünk mi a forradalomra való évenkinti megemlékezésünkkel? Miért lett ez a forradalom a magyar azonosságtudat meghatározó eleme? Hősök légióit ünnepeljük, akik halhatatlanná lettek bronzban és kőben, köztereinket ékesítve —, utcák és városok tereinek neveiben, melyeket emlékükre kereszteltek el? Még mindig irodalmunk, zenénk és képzőművészetünk aranykorát ünnepeljük, melynek abban a rövid időszakban született alkotásai részei lettek a magyar kultúra szókincsének? Tisztelettel adózunk az elesett ifjaknak, azoknak a fiataloknak, akik életüket adták, hogy nemzetünk, nyelvünk és egyedülálló kulturális örökségünk szépségét bizonyítsák? Ünnepélyesen gyászoljuk elveszett ártatlanságunkat? Vagy talán emlékezünk a büszkeség hömpölygő árjára, mely sokáig a felszín alatt érlelődött, hogy azután a március 15-i féktelenül romantikus eseménysorozatban tetőfokára éljen? A fiatal költőkre és írókra, akik azon a reggelen a Pilvax kávéházban beszédeket mondtak, elindítva egy morajlást, mely végigzúgott a városon. Az emberek szájról-szájra adták az új vers szavait, a tizenkét pontot; úgyhogy délután három órára a maroknyi csoport 10,000 főnyi tömeggé nőtt, mely a Nemzeti Múzeum lépcsőzeténél zsúfolódott össze, s onnan az utcákon át a Városházára menetelt. Lelkendező tömegek, a nemzeti lobogók kitűzése, önként és büszkén mutogatva nemzeti örökségünket? Megszületett a magyar büszkeség? Ezt ünnepeljük? Vagy sóvárogva felelevenítjük a magyar egység erejét? Ugyanazon évben, július 11-én Kossuth az akkori országgyűléshez intézett beszédében pénzbeli és erkölcsi támogatásukat kérte a honvédség bővítésére a nemzet védelme érdekében, hogy eldöntsék a magyar nemzet jövőjét - és mielőtt befejezhette volna a beszédjét, a képviselők egyszálig felugráltak és együtt kiáltották: „Megadjuk!" A teremben lévő, egymástól különböző, sőt ellenkező nézetű emberek, hirtelen szégyenkezés nélkül, hangos felkiáltással vallották meg szolidaritásukat. Talán ez a példa nélkül álló egyetértés, megerősítve az utca népének nemzetünket dicsőítő dalaival — az összefogásnak olyan fizikai hullámát teremtette meg — egy annyira rendkívüli eseményt, hogy az időn átviharzó szökőárjának rezgéseit ma is érezzük. A feltett kérdésre az én válaszom kétségen kívül különbözik minden itt jelenlévő feleletétől. Önmagunknak kell külön-külön eldöntenünk, hogy mit jelent 1848 számunkra. Mielőtt rájöttem volna, hogy Magyarország egy bajban levő ország volt, mely egy idegen ideológia súlyos járma alatt vergődött; Mielőtt megértettem volna, hogy a pesszimizmus és melankólia a magyar fajnak gyakorlatilag veleszületett ismertetőjele; Mielőtt mindez tudatosodott volna bennem - „magyar-8 ITT-OTT 3i. évf. (1998), 1. (130.) szám
