Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
mert voltak a népek bölcs vezetői között, akik elhitték, hogy ott ugyebár tiszteletben tartják az emberi jogokat. *** A Pali valódi természetére jellemző — ha nem is ennyire keserű — epizódokat tudnék idézni barátságunknak szinte minden korszakából: a háború alatt az egyre veszélyesebbé váló — mert az árral szembeforduló — diákmozgalmakban, előbb a hitleri, majd a sztálini barbárság szorításában, mindkettőnek börtöneiben, a szabadulásunkat követó „olvadás" időszakának izgalmaiban, a forradalom lázában, később emigrációs álmok szövögetése közben Münchenben, Strasbourgban, Párizsban, New York-ban — mindig és mindenütt ugyanazt az emberi arcot, ugyanazt a barátot láttam, akit ügy húszévesen megismertem. A komoly feladatokat komolyan vállaló, de ugyanakkor egyidejűleg tréfára is mindig kész Jónás Pali olyan volt, mint a múlt századból ittmaradt nemes úr, akiben a „sírva-vigadás" még nem vált elcsépelt szólammá. Vagy inkább mint a népmesék hóse, akinek eszét és bátorságát csodáljuk, miközben igazi vagy megjátszott esetlenségein nevetünk. Aki hitte s velünk is el tudta hitetni a beszédeiben gyakran idézett — József Attila által is kölcsönvett -sorokat: Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, Ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni! Ő mindenesetre megtanulta. Tudta, hogyan lehet halálosan komoly hangon bizonygatni valamit s közben kacsintó félszemmel az ellenkezőjét hirdetni — amikor például negyvennégy végén a németek közeli győzelméről kellett hibbant nyilasok szónoklatát meghallgatni, netán kommentálni. Azt is tudta, hogyan lehet egy nem épp veszélytelen csínyt bohócot játszva elkövetni. Talán ötvenötben, a sztálini vonal fenyegető újjáéledése idején történt, hogy operaelőadás utáni séta közben lángosért álltunk sorba a Nyugati előtt, ahol „a világ legjobb lángosát" sütötték. De a hosszú sor végén nem sok reményünk volt hogy még aznap kapunk belőle. Pali harsány hangon rákezdte: „Az lesz majd a boldog óra, Hogyha áll az akasztófa!" A feleségem, aki bátorságért sose ment a szomszédba, rögtön csatlakozott hozzá. Előlünk a sorbanállók kilenctizedé másodpercek alatt eltűnt - én kicsit aggódva fogadtam el az ilymódon hamar szerzett lángost. Gyorsan elmúlt az a három év, amit mi - Recsk és a forradalom között — még magyar földön tölthettünk. A Pali édesanyja aránylag fiatal korában lett a mindnyájunk által legjobban rettegett szörnyű betegsáég áldozata, nem sokkal a forradalom előtt temettük. A sírnál a barátok nevében én búcsúztattam, nem tudva, hogy hamarosan hazánktól is elbúcsúzunk. Azt se tudtam — ma sem tudom — hogy ez a tragédia a nehezen gyógyuló seben kívül milyen nyomot hagyhatott a Pali lelkében, olyat-e, ami az édesanya elvesztésén túl is mementó lehet. Én különös változást nem vettem észre, a hatvanas évek végén Santa Fe városában egy búcsújáróhelyen ugyanazzal a tréfásan komoly arccal kóstoltatta meg velem a minden betegséget gyógyító, minden gonosz lelket elűző, megszentelt agyagos földet, amilyennek tizenkét évvel előbb egy szellemet idéző társaságba Budapesten elcipelt. New Mexico-ban akkor szemmel láthatóan jól érezte magát, bár a „pampák szépségét" azt hiszem nem annyira őszintén dicsérte, mint Edie, a felesége, aki New England-i létére megszerette s lelkesen mutogatta nekem azt a különös félsivatag világot. Fiúk, Benjámin akkor még nagyon kicsi volt s nem szívesen állt szóba egyik „Pónival" sem — így titulált ő minden vendéget, aki érthetetlen nyelven szólalt meg. Az első ilyennek „Tóni" nevét ragasztotta — kissé kiigazítva — apja furcsa barátaira. *** Megemlékezések írói gyakran vigasztalódnak azzal, hogy „senki sem pótolhatatlan". Én ezt sohasem tudtam elfogadni. Ellenkezőleg: mélységes hittel hiszem, hogy mindenki pótolhatatlan. Mindegyikőnk távozásával kivész a világból egy szín. Tudom, hogy jön helyette más, jöhet akár szebb is, jobb is, de nem ugyanaz. Mint ahogy kétszer nem léphetek ugyanabba a folyóba. Eme általános igazságnál súlyosabb okaim is vannak, hogy a címben „játékos embernek" nevezett barátomat pótolhatatlannak érezzem. Hál'Istennek mindig voltak, vannak, talán lesznek is barátaim, de abból a legszűkebb kicsiny körből, akikkel „úgy húszévesen" szép, szabad, boldog hazáról álmodni kezdtünk, otthon is csak néhányan élnek már. Amerikában senki. Ideírom az itt elköltözöttek nevét, hisz ők nem ismeretlenek, nem is közömbösek az Itt-Ott olvasói, az MBK tagjai körében sem. Miután elbúcsúztattam Kiss Sanyit, Hamza Bandit, B. Rácz Pistát, most el kellett búcsúztatnom Palit is. Ilyen értelemben egyedül maradtam. Én ne tudnám, hogy Jónás Pali pótolhatatlan ? Nyeste Zoltán Hopatcong, New Jersey, USA, 1998 májusban OOO ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám 47
