Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
'ÉLMÉNYÉN IS MARADNI'' Vallomás ötvenedik születésnapomon Gellérd Judit (Chico, California) Ünnepelhetném-e stílusosabban félévszázadomat — s minthogy 1948. március 15-én születtem, ráadásul a magyar 150. évfordulót is ~ mint erdélyi testvéreimhez intézett önvallomással. Valóban ünnepi lélekkel teszek eleget Kedd Mózes megtisztelő felkérésének, hogy az általa szerkesztett és kiadott Vallomás magunkról második kötete számára vallják arról, mit jelentett unitárius pap és politikai fogoly gyermekeként — Gellérd Imre leányaként! - felnőni a kommunizmus éveiben. Mert én valóban együtt születtem a kommunizmussal is. Gyermekkorról mii - szülőkről szóló vallomás tulajdonképpen. És én éppen ezzel vagyok adós. Mert amivé lettem, az az ők derékbatört álmainak kiteljesülése, az általuk belém táplált és mindent áthidaló hit diadala. Édesapámtól kaptam örökül a feladatokat, Édesanyámtól a hozzá szükséges hitet. A Mindenható Isten engem örök zarándoknak teremtett és minden tíz évben gyökereset módosított életpályámon, hogy aztán távoli rög alá vessen el, ahol akkor kel fel a Nap, amikor Erdélyben már lenyugodott; mintha jelképesen Isten nekem időt, alkalmat adna, hogy a napot újraélve jóvátegyem, helyrehozhassam azt, ami otthon immár múlt, s talán félresiklott történelem - ami szüleim életében megmásíthatatlan tragédia. Igen, számomra immár tíz éve örökké kétszer kel fel a Nap. Kétszer ünneplem az óévek újba szökkelését s nekem jövő időben érkeznek a halálhírek. Velem nem lehet elhitetni, hogy valami lehetetlen, hogy egy ügy elveszett. Én Isten csodáit naponta élem kicsi és nagy dolgokban. És erről teszek tanúbizonyságot szószéken és levelek ezreiben. Élő tanúbizonysága vagyok Édesapám feltámadásának. Egyetlen betű, amit leírt, el nem veszett, élete és mártírhalála egy egész kontinens unitáriusait inspirálja Erdély iránti szeretetükben, tennivágyásukban. Édesapámnak és Édesanyámnak számytalentumokat adott az Isten, de nem adott hozzá teret. Anyámat mostohaszülei hazaparancsolták a marosvásárhelyi Orvosi Egyetemről, ahol eminensként kezdte pályáját — aztán én fejeztem be húsz évvel később. De az a küzdelem, amit ő vívott meg és az a rendíthetetlenség, amely életét diadallá nemesitette, engem minden percemben kötelez és inspirál. Édesapám hangja hatvanadik születésnapján és az új évtized küszöbén, a szószéken csuklott el midőn beleszédült a halál örvényébe, egyedül, elhagyottan. Talán hite is elhagyta egy pillanatra — az a hit, mely a börtön poklán átsegítette. Az én hitem az övékből táplálkozik, kudarcaik és diadalaik tűzében edződött. És nekem teret adott az Úristen, s hozzá próbálom szárnyaimat növeszteni. Amikor Amerika híres, történelmi unitárius templomainak — Boston, Concord, New York, San Francisco, St. Louis, Washington D.C., s ki tudná mind felsorolni - szószékeire fellépek, nem én vagyok többé. Édesapám szól, csak figyelnem kell a hangjára, Édesanyám bátorít. Erdély lelke izzik fel bennem — múlt és jövő egy istentiszteletnyi időre mindig szenvedélyes jelenné kristályosodik, Erdély élővé színesül. Otthon már lenyugvóban a nap, itt még alig pirkad. S az itteni ma felhőtlenebbé segíti az otthoni holnapot. Ha születési helyet és sorsot még egyszer választanom adatna, ismét ugyanoda születnék. Mindig tudatában voltam, s most még inkább érzem, hogy az életnek a küzdelem maga adja meg igazi értelmét. Nemhogy soha nem vágytam, de egyenesen elkerültem a kényelmes életet, sokszor esztelennek látszóan, de ösztönösen a nehezebb utat választottam. A politikai megbélyegzettség dacos ambíciót tüzelt bennem már gyerekkoromtól, hogy hátrányos helyzetemet minőséggel kiegyenlítsem. A marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti iskolában már kilenc évesen, szüleimtől távol — sőt, ezekben az években, öt évig, Édesapám már politikai börtönben volt - az önkínzással határos, „spártai" szigorral neveltem magam erősnek testben-lélekben. A dupla programmal működő művészeti iskolában nyolc éven keresztül minden nap minimum 5 órát gyakoroltam hegedűn - hogy technikai korlátáim szorgalommal tegyem észrevétlenné, hogy zenében is első legyek. Éjszaka tanultam, olvastam - sokszor állva, hogy el ne álmosodjam. Szülőfalum, Simótafalva álmaim birodalma volt mindig. De oly kevés idő adatatott szüleimmel együtt lennem — ha minden vakációt összeadok, akkor is mindössze néhány hónapban mérhető. Gyermekkoromat nagyanyám sajátította ki, ifjúkoromat a tanulmányok. Akkor sem voltam otthon, amikor Édesapámat 1959 . november 5-én — nevenapján — letartóztatták. Tudomást szerzett az árulás órájáról, s így sikerült életművét a házkutatás elől elrejtenie, így menekült meg a padlás deszkái alatt híres magiszteri tézise és doktori disszertációja, a Négy évszázad unitárius 34 ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám
