Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
1998. március 15. ünnepi beszéd a New York-i Kossuth szobornál Pigniczky Réka (New York, NY) angolból fordította: Cseh Tibor Pigniczky Réka az Egyesült Államokban született magyar emigránsok gyermekeként. Politológiai tanulmányai befejezése után, 1992 és 1996között Budapesten élt, ahol egy jelentős politikai párt parlamenti frakciójának sajtóreferense volt. Közreműködött az első magyar női alapítvány létrehozásában, és megszervezte a magyar női csoportosulások első kerekasztal konferenciáját. A közelmúltban a Columbia egyetemen elnyerte a „nemzetközi média és kommunikáció "szakon a mesterfokozatot. Terve az, hogy mint video-riporter és kiadó fog működni, Közép- és Kelet-Európára irányuló érdeklődéssel. Pontosan 20 évvel ezelőtt, akárcsak most ez a csoport gyerek a magyar iskolából, Eszti húgommal számomra többezer főnyinek tűnő közönségnek előadtuk Petőfi költeményét, „A kutyák és a farkasok dalát". De valami különös ok miatt egyikünknek sem volt lámpaláza; azt hiszem, azért, mert lelkes magyar tanárunk, Nagy Károly olyan jól betanította nekünk a vers ritmusát és zeneiségét, hogy a vers elmondta saját magát. S tényleg, miután elmondtam az utolsó sorokat, „De szabadok vagyunk!", összes büszke rokonom felugrott és lelkendező tapssal ünnepeltek, könnyekkel a szemükben, és ettől a pillanattól kezdve Nagy tanár úr alig tudott levonszolni a színpadról. És még mindig itt vagyunk, majdnem egy nemzedékkel később, a Kossuth szobor előtt és még mindig mondjuk Petőfi verseit az 1848-as forradalomról. Talán a mi posztmodem korunkban ezek a versek idejétmúltnak látszanak, de miképpen ennek a tömegnek a nagysága mutatja, a versek történelmi üzenete érintetlen maradt. Számos nemzedékkel később a Tizenkét Pont szelleme, egy szabad és demokratikus Magyarország követelése, valamint annak a korszaknak a jelentősége érintetlen maradt: a szabadság és egyelőség eszméje minden ember számára ma is lelkesít minket. De mi, magyarok, akik nem Magyarországon nevelkedtünk, hanem az Egyesült Államokban, különösen ragaszkodunk ezekhez az értékekhez —. elsősorban azért, mert megbecsüljük ezt a társadalmat, mely lehetővé tette, hogy megtarthassuk és gazdagíthassuk magyar örökségünket, s másodszor, hogy megadta nekünk a lehetőséget, hogy egy szabad és demokratikus nemzet tagjaiként nőhessünk fel, amire nem volt lehetőségünk Magyarországon, kivéve az utolsó néhány évet. Ma arra kértek, hogy arról beszéljek, mit jelent az, hogy magyar-amerikaiak vagyunk. De elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy sem kettős azonosságom, sem a velejáró felelősség nem könnyű vállalkozás. Ez az én egyéni tapasztalatom, és ezért ne tekintsük sem általános érvényűnek, sem véglegesnek. Ennek előre bocsájtása után, remélem, hogy képes leszek megvilágítani, hogy miért vagyunk ma itt, és miért nem Budapesten. Szüleim, akik az 56-os forradalom idején menekültek el Magyarországról, közös erőfeszítést fejtettek ki, hogy megőrizzék magyar azonosságtudatukat, hogy megtanítsanak minket magyarul, hogy hétvégeken magyar iskolába küldjenek, hogy a cserkészcsapatba beépítsenek, — sőt addig is elmentek, hogy arra ösztönöztek, hogy csak magyar-amerikai fiúkkal járjunk találkára. Biztos vagyok benne, hogy az ilyenfajta gyermeknevelés más amerikai etnik csoportoknál is jól ismert — a lengyelek, kubaiak, kínaiak és a többi etnik csoport szintén ragaszkodik a maga azonosságtudatához és sértetlenségéhez a nagy amerikai „olvasztó fazékban." Ezt hívom én „keltetőgép hatásnak", amikor egy kisebbségi csoportot életben tártnak egy nagyobb társadalom — jelen esetben az Egyesült Államok — védelmező szubkultúrájában. Azt hiszem, hogy kevés és ritka az olyan ország, ahol gyerekeket úgy lehet nevelni, hogy egyúttal és ugyanazon időben egy másik országban is tökéletesen működőképesek legyenek. És pontosan ebben rejlik az ereje Amerikának, ahol a lakosság nagy része bevándorló, vagy elődei — nem is a messze múltban - emigránsok voltak. Mint amerikaiaknak, a különbözőségünk adja meg az azonosságtudatunkat; a kultúráknak, nyelveknek és történelmeknek ez a keveréke viszi ezt a népet előre. Szüléink, hasonló módon gondolkodva, úgy neveltek bennünket, hogy ha netalán a kommunisták elmennének Magyarországról, akkor mi „visszaemigrálhattunk" volna, ha úgy döntünk. De ugyanakkor arra is felkészítettek, hogy itt is felépíthessük otthonunkat, azáltak, hogy olyan jártasságra tettünk szert, mint másik nyelv, történelem, és közösségi érzés, ami bizonyos előnyöket jelentett nekünk. Nem volt könnyű dolguk, de visszanézve, úgy látom, hogy helyesen cselekedtek. 1992-ben, miután az egyetemet befejeztem, Magyarországra költöztem és néhány évig ott dolgoztam az egyik politikai párt parlamenti szekciója számára. Részt vettem a politikai kampányaikban s ezáltal bepillantást nyertem a magyar politikai életbe olyan szinten, ahonnan sem a magyar, sem az amerikai sajtóban nem tudósítanak. Mivel megkaptam a magyar állampolgárságot, megtanultam az ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám 11
