Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
nak lenni" számomra az egység érzését jelentette. Gyülekező embercsoportokat — legyen ez bár szüleim házánál vagy a New York-i Magyar Házban, vagy a Reménységtó partján. Amikor együtt voltunk magyarok — azt feltétlenül nevetés, kiabálás, éneklés és tánc jellemezte. Öröm volt benne és egység; s ennek a gyerekkori örömnek a visszhangja hajt ma engem kultúrám szeretete felé. S azt is tudom, hogy én boldog vagyok ebben az örömben, ebben a szeretetben, büszkeségben és befogadásban, ami népünk szívében él. Az öröm és egység korai emlékei ugyanúgy visszhangoztak életemben, mint 1848 tavaszának hullámverése a mai napig visszhangzik itt az Egyesült Államokban. S hiába az Óceán, hiába a teljesen más világ vagy az azóta eltelt idő nyugati kultúrájának lármája - még mindig kitűzzük a nemzeti kokárdát és még mindig elszavaljuk a Nemzeti Dalt. Ez az én személyes hozzáállásom. Kérlek, osszátok meg velünk a magatokét, legnagyobb ünnepünknek ezen az áldott előestéjén. □□□ Petőfi Sándor (Sisa István: The spirit of Hungary) REMEMBRANCE AND MESSAGE (Presented at the Hope-Ball commemorating the 1848-1849 revolution and war of independece, on the eve of its 150th anniversary.) Ilona Somogyi (Brooklyn, New York) The Hungarian revolution of the first half of 1848 and its day of glory, March 15th, has remained the Hungarians' most revered national holiday. It was a revolution that was won bloodlessly, triumphantly, Hungarians woke from a slumber, a cultural unconsciesness: a denial of their heritage and language, and joyously declared their nation as their own. It was a revolution that was lost, with a devastating toll of human life and talent; defeated by a combination of other nations' forces determined to smother the flames of a new, bright Hungarian future. The Hungarian nation is a linguistic island. Her people speak a language completely unrelated to her neighbors on all sides. It is this isolation, this selfconscious outsider status, that has created a people acutely aware of the danger of national pride. Patriotism, in its positive role, lives on the edge of a knife that we must walk. On one side sits apathy, cultural surrender, on the other chauvinism, the belief that other peoples are inferior and insignificant. Though we try to walk on that edge we must step with great care because it is so easy to fall to either side, and if we fall, we will surely be wounded. This we have been taught by history. The revolution of 1848 was a time of great oratory. The nation was reborn from the words of mortal men, who became immortal in turn. To create a sense of ease within myself, I intend instead to ask a question. What do we celebrate with our yearly commemorations of the revolution of 1848? Why has this become the defining part of Hungarian identity? Do we honor legions of heroes now immortalized in bronze and stone, gracing public places - street names and town squares — christened in their memory? Do we still celebrate a great golden age of literature, ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám 9
