Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 1. (128.) szám
stein könyvtárában. S nekik adományozta a Szathmáry család többezer darabból álló magyarságtudományi gyűjteményét. A Liszt Ferenc relikviákat a bostoni egyetem kapta. Szakácskönyv gyűjteményét pedig a Johnson & Wales University. Szakemberek véleménye szerint a kollekció több miiló dollárt ér. Az egyetem hálából a Chef Laureate titulust adta nagylelkű magyar adakozójának...” Szathmáry Lajos beutazta a földkerekséget, ismerték és ünnepelték minden világrészben. A magyar és idegen nyelvű lapok állandóan foglalkoztak vele. Megírták ami igaz, ami félig igaz és teljes valótlanságokat is írtak róla, mint a híres vagy irigyelt emberekről általában... A hangulatok és végletek embere volt. Könnyen nevetett, de ugyanilyen gyorsan sírt is. Sok barátja és tisztelője volt, de halálos ellenségei is akadtak.. A legdurvább sértéseket is örökre el tudta felejteni, de néha jelentéktelen kis összetűzéseket soha nem bocsájtott meg. Nagylelkű és bőkezű ember volt. Néha idegeneket és olyan embereket is segített, akikről tudta, hogy nem érdemlik meg a támogatását. Amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért teszi ezt, elnevette magát. — Mert arra gondolok, hogy talán nem csak az ő hibája, hogy ilyen rongy ember lett belőle — válaszolta. Nem ismerte a társadalmi sznobizmust. Nem játszotta a híres „nagy embert”, a többszörös milliomost. Éttermében az összes alkalmazottja Lajosnak vagy Louis-nak szólította őt, s rendszeresen együtt étkezett velük... Minden embert egyenlőnek tartott, ennek ellenére egy szemvillanásából, gúnyos mosolyából, elejtett szavából világosan kiérződött, hogy az emberi butaságot és unintelligenciát megbocsáthatatlannak, szinte bűnnek tartja. Gyerekesen puha szívű ember volt, de tudott sértően rideg és durva is lenni. Remek humorérzékkel rendelkezett és sokat viccelődött, pedig mélyen érző, komoly intellektüel volt... Idealista, gyengéd művészlélek, de egyúttal hidegen kalkuláló, kemény üzletember is. A tehetségtelenség elborzasztotta, a középszerűség untatta, a tehetség nagyrabecsülő, szinte alázatos ámulatba ejtette. Az említett 1985-ös interjúnk kapcsán megkérdeztem tőle, hogy elégedett embernek tartja-e magát ? — Nem vagyok elégedett ember, mert mindig jobbra és többre vágyom — válaszolta. — Nem anyagilag, vagy hírnév és elismerés terén akarok többet elérni, mert ez aljas istenkáromlás lenne részemről. Hanem emberileg vágyom többre, mert szeretném, ha sokkal kevesebb hibám, gyengeségem és gyarlóságom lenne... Befejezésül, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy mindazok, akiknek fontos a magyarság hírneve, csak a legnagyobb tisztelettel és hálával gondolhatnak dr. Szathmáry Lajosra. S akik nem így gondolják, azoktól szeretném megkérdezni, hogy: áldoztak-e, vagy tettek-e ők akár tizedannyit is nemzetünk kultúrájának ápolásáért és népünk jóhírnevének világszerte való terjesztéséért, mint dr. Szathmáry Lajos ?! Ha volt és van olyan magyar az emigrációban, akinek a helyét nem lehet betölteni, aki pótolhatatlan, akkor dr. Szathmáry Lajos, Chef Louis feltétlenül közéjük tartozik. Ezt pedig csak alegnagyobbakról lehet elmondani! A MAGYAROK KEGYELMES ISTENE ADJON NEKI BÉKÉS, SZÉP ÁLMOKAT ÉS ÖRÖK NYUGODALMAT! 8 ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám
