Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 1. (128.) szám
beleértve még a Nyugaton egykor igen nagyratartott „gulyás kommunizmus” éveit is —, amikor még minden társadalmi problémát, politikai gondot, emberi kihágást és kultúrálatlan viselkedési formát rá lehetett fogni az uralkodó kommunista rendszerre. 6 Ezzel az általános kiábrándulással kapcsolatban tömegével lehetne idézni a nyugati magyar sajtóból. Példaként azonban csak egy Kaliforniából visszatelepedett írónőnek, Thiery H. Ilonának 1993. márciusában megjelent „Búcsúlevél” címú, nagy érzékenységgel és mély fájdalommal megírt írásából idézünk egypár részletet: !rAmíg Péterem élt, eszembe sem jutott hazatelepedni. Nem mintha nem lett volna honvágyam, hiszen az hozzátartozott életünkhöz... A legcsodálatosabb virágnál szebb az otthoni gyöngyvirág... A tenger csodás-vad hullámai, hazai patakok halk csobogásaira emlékeztetnek... Persze voltunk otthon látogatóban többször is, de az egészen más, és utolsó utunk alatt vesztettem el Péteremet... Megcsúszott egy síkos járdán, egy zuhanás, egy ütődés.... A magyar hatóságok kijelentették, hogy hazai földbe nem temethetik el, mert »idegen állampolgár«. Az ősök sora, a múltja, születésének helye, örök hazavágyása nem számít, csak a darab papíros. Otthona hazája idegen ideák bomlasztó tüzének áldozata lett és [most] meg akarják tagadni tőle az utolsó nyugvóhelyet is... 7 * Igen, temetőbe jöttem haza. A negyven év alatt 6 Lásd Várdy Bélának „Az egyetemi szintű északamerikai magyarságtudomány helyzete az 1990- es évek közepén” című eldöadása szövegét, mit két különböző változatban mondott el a Magyar Történészek Világszövetsége (Budapest, 1996. augusztus 2-3) és a Vili. Anyanyelvi Konferencia (Eger, 1996. augusztus 12-15) keretében. Az utóbbi szöveg a Nyelvünk és Kultúránk 1996. őszi számában jelent meg, az előbbinek egy rövidített változata pedig a Magyar Nemzet egyik augusztusi számában. 7 Ez a jelenség kísértetiesen hasonlít Patrubány Miklós romániai élményeire, ki a Magyarok IV. Világkongresszusa alakalmával (Budapest, 1996. június 13-18) a következő módon vallott önmagáról: „Visszakerültem immár »bevándorlóként« Kolozsvárra, abba a városba, ahol évtizedekkel korábban a nagyapám és dédnagyapám, valamint az ükapám is polgármesterek voltak”. Lásd „Ismeretlen kortársaink. A ‘legendás’ Patrubány Miklós”, Világlap, I. évf., 4. sz. (1996. július), 14-15. old. annyi mindenki és minden meghalt. Velem egykorú barátaim nagyrésze. Sokkal fiatalabban, mint ahogy normális körülmények között történhetett volna. Meghalt az élniakarás. A magyar nemzeti öntudat. A szorgalom. A becsületesség. A család szoros kapcsolata. Az öregek tisztelete. S meghalt mindenki, akik enélkül nem tudtak vagy nem akartak élni. Ezt, mint hazalátogató turista, nem láttam. Az idegen valuta mosolyt nyitott az arcokra, de a hazatérő az más... Az egészen más... Hiszen az elment, amikor süllyedt a hajó... »Mentették az irhájukat« — mondta az egyik szomszédom, mikor beköltöztem az új lakásba... Egyelőre ez volt az egyetlen örömöm — a lakásom. Sok dollárba került s a dollárt úgy kerestük, hogy három évig mosogattam egy vendéglőben. Ma is érzem a tányérokon hagyott maradékok, a rajtuk elnyomott cigerettavégek állott szagát, a mosogatógép forró gőze okozta nyom ma is látható a könyökömön. Utána szendvicses lány lettem egy kafetériában. Nem részletezem, elég volt túlélni a déli hajszákat, a zenegépek bömbölését, az italozók kötődését... Egy éve vagyok már itthon! ... Egy pici, apró része vagyok én is a nehéz időknek... [De] része vagyok a jelennek [is]. A mindig morcos, mindig goromba kiszolgálóknak, a zajos, hangosan trágárkodó embereknek, az utcán köpködő, gúnyosan vihogó fiataloknak, az Isten szót csak káromkodásra használóknak. Tanúja vagyok a válásoknak, a hangos veszekedéseknek s az iszákosság mértéktelenségének. Száz évvel maradt vissza az ország, száz év előtti gondolkodással kezelik a nőket, akiknek önállóskodása abból áll, hogy dolgozniuk kell, másképpen nem tudnak megélni; de míg Amerikában és másutt a világon a dolgozó nő mellett otthon besegít a társ, itt ital mellett »pihenő« élettársak gorombán dirigálnak, serkentik tettre hazatért nejeiket. A nő neve itt »csaj«, és ami szomorú, akként is kezelik őket... Sűrűn gondolok Amerikára. Nem is hittem volna. Talán nem is a gusztusosán csomagolt élelmiszer hegyekre gondolok, hanem a kiszolgáló kedves mosolyára... Hiányzik a halk beszéd, a diák, aki nyári szünetjében vállalt állásában kitolja élelmiszerrel teli kocsimat, hogy annyit se kelljen emelgetnem az árút, míg berakom autómba... Sohasem hittem volna, hogy valaha is honvágyam lesz Amerika után. [Ennek ellenére] nem bánom, hogy hazajöttem. Jönnek majd többen is. És nem csak a dollárjaikat ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám 39
