Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 2. (129.) szám
KINA PROBLEMAJA: TIBET Bhuchung K. Tsering Angolból fordította: Cseh Tibor A Kína elé tornyosuló számos jelenlegi probléma között különleges kényszerhelyzetet foglal el Tibet. Egyetlenegy tibeti személy, a Dalai Láma és az alig hat milliós tibeti népesség rendkívüli nemzetközi figyelmet vont magára, ami a kínai kormányt elgondolkoztatta, hogy valójában mi is olyan rendkívüli Tibettel kapcsolatban. Sajnos, a tibeti problémát Kína kudarca okozta, hogy megértse a tibeti kérdést. A probléma Egy bizonyos szinten a tibeti probléma valójában egyszerű. Míg egy részt Kína igényt tart Tibetre, mert a XIII. századtól része volt területének, a tibetiek viszont úgy vélik, hogy Tibet a Kommunista Kína haderejének 1949-50-es támadó hadjáratáig független ország volt. Tibet Közép-Ázsia stratégiai pontján fekszik, Kína, India, Burma, Nepal és Bhutan között. Tibet nemzetállamának keletkezése óta, a vallás igen bonyolult kapcsolatban áll a tibeti néppel. Egy tibeti legenda szerint Tibet népe egy majom és egy hegyi óriásasszony nászából keletkezett; mindakettőről azt hiszik, hogy buddhista istenek megszemélyesítői voltak. A hetedik századtól kezdve, a buddhizmus elterjedése óta, a vallás dominálta a tibeti életmódot. A buddhizmus bevezetése Tibetbe a vallási befolyás kezdetét jelentette az ország politikai organizmusában. Egy új és egyedülálló politikai rendszer alakult ki, amely később intézményesedett és a „Choesi Sungdrel” névvel jelölték meg, mint vallás és politika harmonikus keverékét. Ezt az egyveleget a Dalai Láma intézménye jelképezi a legfestőibb módon. Minthogy szellemi vezérük, hívei úgy tekintenek rá mint lelki menedék forrására. Mint világi vezető, a Dalai Láma képviseli Tibetet mint nemzetet. Ezért lett a Dalai Láma a tibeti nép kollektív érdekeinek a képviselője, mind a vallási hagyomány, mind a világi életforma tekintetében. A „Choesi Sungdrel” rendszer következményei A „vallásnak és politikának ez a harmonikus elegye” a tibeti belföldi politikából akkor terjedt túl az ország határain, amikor egyedülálló kapcsolat keletkezett idős tibeti buddhista vezetők és mongol császárok között. Egymást követő mongol vezérek, még mielőtt elfoglalták volna Kínát, elfogadták a tibeti buddhista vezetők tanításait, és papjaiknak tekintették őket. Mikor a Dalai Lámák átvették Tibet világi vezetését a XVII. században, ők lettek a lelki irányítói a mongol császároknak is, akik cserébe kiterjesztették védelmüket a Dalai Lámára és népére. A mongol császárokat kínai uralkodók sorozata követte, akik nem voltak a buddhizmus lelkes hívei. Mikor a XVII. században Kínában a buddhista mandzsuk kerültek uralomra, a Cho-Yon viszony újraéledt és egészen 1911-ig tartott, amikor a mandzsu Ching dinasztia összeomlott. Sajnos azonban, „a vallás és a politika harmonikus elegye” csak a tibeti uralkodókra vonatkozott. A tibeti nép maga a politikával törődött a legkevésbé. Amíg volt mit enniük és szabad volt kezdetleges vallási szertartásaikat gyakorolniuk és a hagyományos zarándoklatokon részt venniük, a tibeti népet egyáltalán nem érdekelte, hogy ki uralkodik rajtuk vagy hazájuknak hogy megy a sora. Politikai fogalmak — mint demokrácia, nemzetállam, emberi jogok, a törvény uralma — ismeretlenek voltak a tibetiek számára. Lhassa, Tibet fővárosa inkább egy szent hely volt a zarándokok számára, mint a nemzet fővárosa. Mikor Kína megtámadta Tibetet, a tibeti nép a kínai haderőt inkább a tibeti vallás elpusztítójának tekintették, mintsem politikai hódítónak. A tibetiek a kínaiakat Tendá-nak nevezték el, ami azt jelenti, hogy a Hit Ellensége. Az ellenállásra toborzott csoport neve Önkéntes Haderő a Hit Védelmére volt. Röviden: abban az időben ez volt a tibeti nép politikai öntudatának a szintje. 50 1TT-OTT 30. évf. (1997), 2. (129.) szám Csoóri Sándor
