Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)
1996 / 2. (127. )szám
Honfoglalás — jövőképpel Kisimre Ferenc Szeged Tavaly decemberben, amikor először láttam a hatalmas, színes millecentánnáriumi plakátot, reménykedés kerített hatalmába. A fiatalság, a derű, a lendület és öntudat, ami áradt a virágos plakátról, a szépséges fiatal lány arcáról, ezt sugallta felém. Ahogyan múlt az idő, úgy hervadt az optimizmusom. Mi több, rájöttem arra, hogy a magyarság honfoglalásának e szép jubileumát igen szürkén, felaprózottan, szinte hétköznapi módon fogjuk megünnepelni. Nemcsak azért, mert az anyaországi programfelelősök, amillecentennáriumi megemlékezést szervezők későn láttak hozzá a munkához, majd általános torzsalkodás kezdődött a budapesti központi ünnepség helyzetét illetően. A grandiózus tervek (úszólebegő színpad a Dunán, lézeres színpadi produkciók a Várban) egyre csak zsugorodtak, mígnem eltűntek. A végén maradt a Hősök tere. Felemás sikerrel és eredménnyel. Nem tűnt eléggé meggyőzőnek, még kevésbé messzehatónak. Olyannak, ami hosszú időre fellelkesítette volna az embereket: a magyarságtudat erősítése, a haza iránti vonzalom tudatosítása, az ország sorsa iránt érzett felelősség fokozása — ezek a szép erények valahogyan hiányoztak a honfoglalási megemlékezésekből. (Adalékként: Szent István napján a Magyar Televízió indiai témájú kalandfilmet sugárzott! Ehhez nyilván nem szükséges semmilyen kommentár...) A millecentennárium évét beárnyékolta még valami. A trianoni határokon kívül élő magyarok sorsának alakulása. Rosszabbra fordulása. Az 1995-ben ratifikált magyar-szlovák alapszerződés hatályba lépése után egyre rosszabbá vált a Szlovákiában élő magyarok helyzete. A Meciar-kormány elfogadta a hírhedt nyelvtörvényt, amelyet már alkalmaz is, s hiába az ottani magyarság szervezett tiltakozása, az történik, amit a hatalom akar. A honfoglalás 1100. évfordulójának emlékére a kárpátaljai magyarok Vereckénél emlékművet akartak állítani őseink dicsőségére. A „papírok” annak rendje és módja szerint meg is érkeztek, az ukrán illetékes minisztérium engedélyezte a vereckei emlékmű megépítését. Nem így a helyi kiskirályok, a csinyovnikok, meg a szélsőséges nacionalista szervezetek, amelyek elérték, hogy a vereckei hágón folyó építkezést a kárpátaljai becsületes magyar polgárok ne fejezzék be! Mitöbb, még az augusztus 20-i megemlékezést sem engedték meg azon a helyen, hanem a magyarok bejövetelének helyszínétől néhány kilométerrel odébb került sor az ünnepségre. Megalázó önkényeskedés. Szent István-napjára készülődtünk, amikor közölték a magyar politikusok, hogy szeptember végén „aláírható állapotban” lesz a magyar-román alapszerződés. Hogy miért közvetlenül e szent ünnepünk és a millecentennáriumi megemlékezés előtt közölték a nyilvánossággal a hírt? Ki tudja. Az azonban biztos, hogy mindenki, akiben csak egy szikrája van a magyarságtudatnak, a nemzetféltésnek, az tisztában van e tett történelmi felelősségével. Nincs szándékomban belebonyolódni az alapszerződés igen sokat emlegetett, az Európai Unió által 12012-es ajánlásnak nevezett passzusába, csak annyit, hogy az garantálja a kisebbségek kollektív jogait. Magyarán, mindent, amire egy kisebbségben élő (sőt egyes helyeken többséget alkotó) népnek szüksége van: az anyanyelvhasználaton, az anyanyelvi oktatáson és kulturális szolgáltatásokon keresztül egészen az autonómiák különböző formájáig. Nos, ehhez a kitételhez, tehát az 1201-es ajánláshoz — a román fél javaslatára — lábjegyzetet fűztek, amelyben voltaképpen lemondunk az úgynevezett kollektív jogokról, arról, hogy a magyarok Erdélyben a jövőben megőrizhessék és kiterjeszhessék nemzeti identitásukat. A több mint kétmillió magyar... A honi kormány arra hivatkozik, hogy az európai integrációs folyamatoknak csak úgy lehetünk részesei, ha szomszédainkkal megbékélünk. Ez így igaz. De milyen áron? A nyugatiak ugyanis a közép-európai biztonságot a magyar érdekek feláldozásával tartják a legkönyebben elérhetőnek. A magyar kormány pedig igyekszik hitetni velünk, hogy az Európai Közösségbe csak így juthatunk... Hát, így múlt el a honfoglalási évforduló. Az említett események „hangulatteremtő” közegében. Meg mindez még megspékelve a honi belpolitikai gondokkal, az elszegényedés látható és tapintható mindennapjaival — nem hozta meg a várt katarzist, azt a lelki feloldódást, amelyet egy nemzet minden nagy ünnepén érezni kellene. És kell. Különösen ezen! Ha ezt a külső körülmények nem befolyásolják. Azt mondják, pesszimista nemzet vagyunk. Igazat mondanak. Mégis, a jövőbe a honfoglalás 1100. 22 ITT-OTT 29. évf. (1996), 2. (127.) szám
