Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)
1996 / 2. (127. )szám
történelmünket, saját felelősségünkre döbbent, de nem gátló, nem, passzivitásba, tétlenségbehúzó fájdalommal szól, hanem az illúziótlan számvetést nemzeti felelősségre ébresztő igévé nemesíti, nemesebb ösztönzéssé emeli. Igaza volt Babits Mihálynak: „Nemzeti himnuszunk igazában a szabadság himnusza. Káromlás szolgaszívvel énekelni. ” Kölcsey, ez a nemzethalál vízióival küszködő géniusz a nemzeti tespedtség helyett a nemzeti cselekvésben kereste a jövendő érveit. „Szó által ideát, idea által tettet, tett által jóltévő változásokat ” kívánt nemzete életében. Ő az, aki történelmünk során először és máig ható igénnyel társította a „haza és haladás” eszméit. Világosan kifejtette, hogy nemzeti értéket a korszerű eszmék ellenében nem lehet képviselni, de azt is, hogy nem lehet gyökértelenül, idegen minták és elvek szerint boldogulnia egyetlen nemzeti közösségnek sem. Nagy parancs a Kölcseyé ma is: a magyarság nemzeti jövője csak az egyetemes emberi haladás áramában képzelhető el. Ehhez azonban nem a nemzeti értékek feladására van szükség, hanem éppen a jobb, nemesebb magyar minőség megteremtésére az élet valamennyi területén. Cseh Gusztáv rézkarca Bizonytalan, a maga jövendő útját kapkodva kereső nemzetünk ma is figyelhet Kölcsey érzelmet és értelmet példás egyensúlyban tartó megvesztegethetetlen tárgyilagosságára. A gátakat nem ismerő érvényesülési lázban eltűnődhet e sokat érzett és sok gondolatot kristályosra érlelt elme fényein, megfontoltságán, higgadtságán és személyes bátorságán. Mindig felismerhetjük cselekedetei mögött a mélyebb hajtóerőt, személyiségének, létfilozófiájának azt a sarktételét, mely szerint „minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az egésznek; s minden rész az egészért lévén alkotva: azért kell munkálnia is. ” 1100 esztendőnket úgy éltük meg a Kárpátmedencében, hogy a legkegyetlenebb időszakokból is fel tudunk mutatni világító eszméket, fénylő arcokat. Az idegen hatalmaknak kiszolgáltatott, joggal tragikusnak nevezhető századainkban a magyar nép időről-időre harcba szállt függetlenségének kivívásáért. Széchenyi a „lelki függetlenség” igényére nevelte a magyarságot. Kossuth figyelmeztette, hogy: „az a nép, amelyik adott történelmi pillanatban nem áll fel tömegbe a köztereken, később nem talál menedéket a történelem elől otthonaiban. ” Az 1100. évfordulón büszkén emlékezhetünk hősi forradalmainkra és szabadságharcainkra is. Nagy elnyomatásainkban forradalmainkat sohasem a győzelem felismert lehetősége, hanem mindig az elnyomás elviselhetetlensége a nemzet visszafoghatatlan szabadságvágya robbantotta ki. A függetlenség és a szabadság megszerzésének reális esélye az esélyek egyenlőtlensége folytán sohasem volt. A hősi forradalommal kivívott szabadság és függetlenség csupán néhány hónapig, máskor csak néhány napig tarthatott. Mégis, a szabadságnak ezek a nagyszerű pillanatai a nemzet megtartó belső erejének kiapadhatatlan forrásaivá váltak a függőség egymást követő korszakaiban is. A nemzeti szabadságharcok leverését és véres megtorlását folytató látszat-konszolidációk sem tudták kiirtani a magyarságból a forradalmak szabadságában megfogalmazott függetlenségi eszméket és igényeket. A magyarság történelmének nagy pillanataiban képes volt nemzetként viselkedni, képes volt a nemzeti egységre, közös cselekedetre. „A nemzeti közös ihlet” — idézzük gyakran József Attila szavait. Forradalmainkban ez a közös ihlet a jogegyenlőségen alapuló egyéni szabadság és a nemzeti függetlenség feltétel nélküli óhajtása volt. A magyar történelemnek két ilyen felemelő, a nemzet szándékát egységesen kinyilvánító nagy pillanata volt: 1848 március 15-e és 1956 október 23-a. A márciusi forradalomnak két esztendő múlva százötvenedik évfordulója lesz, az októberi forradalomban pedig éppen negyven évvel ezelőtt adott a magyarság példát a világnak arra, hogy számára legnagyobb érték a szabadság. A magyar nép ezekben a forradalmakban in on 29.évf. (1996), 2. (127.) szám 11
