Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)
1996 / 1. (126.) szám
felejteni azt a március 15.-i megemlékezést az ötvenes évek elején, amikor a helyi kórus Kodálybemutatója előtt néhány szóval méltattam Kodály emberi nagyságát és nemzeti jelentőségét. Ekkor hirtelen felpattant helyéről a kolónia egyik hangadó, ókonzervatív vezetője és kivonult a teremből, közben feldúltan kiabálta: — Én ilyen kommunisták zagyva énekeit nem hallgatom meg! — Persze, Kodály azért ítéltetett „kommunistának”, mert otthon maradt Magyarországon — tízmillió társával együtt. Ez nagyon jellegzetes tünet volt a korai ötvenes években. A sok fájó seb miatt ezek a magyarok minden otthon maradóban vagy náluk későbben kivándorlóban sötét kollaboránst láttak. Természetesen nem gondolták végig az ilyen „fiat iustitia, pereat mundus” elv magyar következményeit: Ha mindenki eljönne, akor megszűnne a magyarság történelmi léte. A háború utáni első évtizedben a lelki szakadék az otthoni magyarság és az emigráció tekintélyes része között elmélyült. A megváltó katarzis 1956-ban következett be. Kevés alkalmunk volt Brazíliában, hogy a magyar érdekekért, a kisebbségi sors megjavításáért síkra szállhassunk. Ez az ország nagyon távol volt a népek országújától, őket nem érdekelte az óperenciántúli Európa. Még körülményesebb volt az erdélyi magyarság érdekében folytatott küzdelmünk. Ez ott körültekintő, diplomatikus megközelítést kívánt, a brazilok latin gyökerei miatt. A románok ezeket a gyökereket rendszeresen ápolták, folyamatosan küldtek politikusokat, írókat, történészeket, akik a pán-latin testvériség lángját igyekeztek ébren tartani. A hajdani francia orientáció azonban ma már hovatovább a brazil értelmiségnek egy szűk, konzervatív rétegére korlátozódik. Az új nemzedékek egyre inkább az USA gazdasági és kulturális erőterében keringenek — mégha irigylik és emiatt gyakran gyűlölik is őket. 1956 október 23-án pillanatok alatt minden gyökeresen megváltozott. Most tucatjával adtuk az inteijúkat az újságíróknak. Mindenfelől áradt felénk az elismerés, majd a szimpátia és az együttérzés őszinte melegsége. Magam is háromszor kerültem a televízió ernyője elé. A katedrálisban a bíboros érsek húszezer hívőnek celebrált misét a magyar hősi halottakért és a magyar nép szabadságáért. A helyi magyar egyházak és egyesületek feliratban fordultak a brazil kormányhoz: kértük, hogy Brazília támogassa a független, semleges Magyarországot... Hat hét múlva megérkeztek az első 56-os menekültek. Új fejezet kezdődött a nyugati magyarság történetében. Az ötvenhatosok megjelenése a magyar emigrációban veszélyeztette az eddig uralkodó politikai frakciók legitimitását és késhegyre menő vetélkedést eredményezett. Fényévnyi távolságban tartottam magam ettől, mert az évek tapasztalatai megtanítottak arra, hogy a magyar túlélés egyetlen járható útja a szolidaritás. Egy ilyen szétvert, darabokra szaggatott, keserűségünkben önmagunkat gyűlölő népnek, mint a miénk, a szolidaritás törvénye azt íija elő: ha másként nem megy — fogcsikorgatva is — szeretnünk kell egymást. Különben menthetetlenül elsodor a történelem. 1962-ben egy amerikai cég megvásárolta azt a gyárat, melynek akkor technikai igazgatója voltam. Néhány hónap múlva új állást kínáltak Amerikában, a cég főhadiszállásán. így kerültem New Jersey-be. A baráti kör összegyűlt a búcsúztatásra. Örökké emlékezetesek maradnak számomra Landy Dezsőnek, a sáo paulo-i magyar könyvkereskedőnek a szavai, miközben a búcsúpoharat rám emelte: „Tibor, megértem , hogy itthagyod Brazíliát, jobb klímára vágysz. Megértem, hogy belefáradtál az inflációba: jobb jövőt akarsz biztosítani családodnak. Azt is elfogadom, hogy a világ lüktetéséhez közelebb akarsz kerülni. De mondd, hogy tudod itthagyni a könyvkereskedődet?” Már a repülőgépen eltöprengtem szavain és azóta nagyon sokszor eszembe jut. Mielőtt hétmérfóldes csizmát húzol és nekivágsz a nagyvilágnak, gondolj arra, hogy tudod elhagyni a könyvkereskedődet. Hogy tudod otthagyni a kultúrádat? Szerencsém volt, hogy abban az időben költözött New Yorkba Püski Sanyi bácsi és megint volt könyvkereskedőm. Hihetetlenül kicsiny, mennyezetig könyvekkel megpakolt boltjában rejtélyes módon mindig elő tudta húzni a könyvet, amit kerestem, s azt is, amit ő ajánlott. Azóta hazaköltözött Budapestre, a Krisztina körútra, elegánsabb, a könyvekhez sokkal méltóbb környezetbe. Valahányszor ott jártam, mindig sorba kellett álljak. De utána jólesett a tágas boltban nézelődni és a másik szobában kényelmesen az asztal mellé leülni és olvasgatni. Ma elmondhatom, hogy nemcsak egy, hanem két könyvkereskedőm is van, az egyik Pesten, a másik New Yorkban, Sanyi bácsi fia, Püski István. Életem nagy élménye, hűséges kísérőm a népi irodalom, mely elindult a 34 ITT-OTT 29. évf. (1996), 1. (126.) szám
