Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 2. (125.) szám
évtized folyamán az amerikai magyar szellemi élet egyik legérdekesebb egyénisége lett. Jóska barátom volt, tehát nehéz róla elfogulatlanul írnom. Messze, legalább 800 mérföldre laktunk egymástól, ezért csak igen ritkán találkoztunk. Ennek ellenére közel éreztük magunkat egymáshoz. Pár héttel halála előtt beszéltem vele utoljára. Akkor is magyar ügyekről tárgyaltunk. Ugyanis, akármennyire is elkeserített minket az 1989-90-es évek eufóriáját követő, kiábrándító hazai eseménysorozat, mégse tudtunk teljesen elszakadni a régi hazától. Jóska még a halála előtti hetekben is — az igen meggyötört szíve ellenére is — állandóan csak a magyar kérdéssel volt elfoglalva. Az Atlantában megrendezendő 1996-os olimpiával kapcsolatos nagy magyar megmozdulásokat tervezgette. Arra igyekezett rávenni a magyar ügyektől már többé-kevésbé megcsömörlött amerikai-magyar barátait, hogy föltétlenül részt kell venniük ebben a legújabb nagy magyar kezdeményezésben. Értavy-Baráth József a két világháború közti trianoni korszak kellős közepén, 1930 szeptember 2-án született Budapesten, pontosan hatvannégy és fél évvel az Atlanta városában bekövetkezett halála előtt. Budapesten az Eötvös Loránd Tudomámyegyetemen szerzett angol-történelem szakos tanári diplomát, Amerikában pedig Buffaloban, a New York Állam Egyetemén könyvtárosi képzettséget. Az 1956-os forradalom alatt ott volt a barikádokon, amikor az angol nyelvtudását is többször érvényesítette. A forradalom elfojtását követően családjával Ausztriába menekült, ahonnan 1957 elején az Egyesült Államokba érkezett. Orvos feleségével, Katával együtt végigjárta az emigráns élet különböző állomásait: a bármilyen munka elvállalásától kezdve a nehéz munka és a munkaidő utáni továbbtanulás összekapcsolásáig. Alig melegedett meg Amerikában, máris magyar ügyekre vetette rá magát. 1964-ben, feleségével közösen megalapították a „Hungarian Cultural Foundation” (HCF) név alatt bejegyzett Magyar Kulturális Alapítványt, amit aztán egyhamar összekötött a New York-i Állami Egyetem (SUNY) keretében működő „Kelet-Európai és Szláv Tudományok” tárgysorozatával (Program ín East European and Slavic Studies). 1962 és 1973 között Jóska könyvtároskodott és amellett az egyetem előadója is lett. A HCF és a SUNY összefogásával megindította az angol nyelvű könyvsorozatát, amelyben elsőként Ady, Mécs, József Attila, Petőfi és Arany költeményeit jelentette meg a már Amerikában született Nyerges Antal (Anton Nyerges) fordításában. Ezt követően kiadott oly műveket is, mint például Komlós Jánostól Kossuth Lajos Amerikában, Várdy Huszár Ágnestől Magyar elemek Lenau költészetében, Varga Domokostól Magyarország virágzása és romlása, valamint Hóman Bálinttól az Ősemberek, ősmagyarok című munkát. Ugyancsak támogatta az én egyik Eötvös kötetem megjelenését a Columbia Egyetem „Kelet-Európai Monográfiák” című sorozatában. Közben felesége, Kata karrierjét is egyengette s egyes könyveinek — így például Történelem kitűnő (angolul Teaspoon of Freedom) — még társszerzője is lett. 1973-ban Jóska családjával — feleségével, Katával, fiával, Józsival (Dodi) és lányával, Kingával együtt — Atlantába költözött, ahová magával vitte és onnan tovább irányította a Magyar Kulturális Alapítványt, amely könyvkiadások mellett kisebb ösztöndíjakat is adott. Ugyanott orvos feleségével együtt egy pszichoterápiái és hipnoterápiái magánpraxist nyitott, ahol nagy lelkesedéssel végezte a lélekgyógyászatot. Lehet, hogy épp ezen működése eredményeként alapította meg nem sokkal Atlantába történő elköltözése után az Optimista Intern acionálé magyar tagozatát, amelynek szintén elnöke lett. Az 1970-es évek óta gyakran járt haza Magyarországra, ahol mindig a magyar kisebbségek ügyének az előrevitelét szorgalmazta. Amerikában is a kisebbségvédelem és a magyar megbékélés apostola lett. Mint ilyen, szinte a kezdet-kezdetén bekapcsolódott az 1967-ben megindult ITT-OTT mozgalomba, az (1974-ben) abból kinőtt Magyar Baráti Közösség munkájába, valamint az 1970-ben létrejött hazai1 Anyanyelvi Konferencia Mozgalomba is. Állandóan utazott, tárgyalt, szervezkedett, telefonált, fax-okat küldött, beszélt, könyörgött, biztatott, ügyködött, reménykedett és közben magyar népének a jövőjéért remegett. „Szegény magyar fajtám — mondogatta gyakran. Rossz, szerencsétlen, összeférhetetlen kis nép, de én mégis szeretem, mert az enyém, mert az én népem!” Ugyanezeket mondogatta nekem legutolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával is, amikor — sorozatos csalódásokból fakadó vonakodásom ellenére — arról próbált meggyőzni, hogy mindennek ellenére nekem mégis csak kötelességem továbbvinni a zászlót, továbbharcolni a magyar érdekekért. Én pedig csak hümmögtem, mint sok más kiábrán-12 ITT-OTT 28. évf. (1995), 2. (125.) szám
