Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)

1995 / 1. (124.) szám

jól azokat. Hisz ti is megláttátok az írást a falon, ezért vagytok ti is itt, egytől-egyig, velem együtt, ebben az órában.

Először nekünk se volt más: elmondtuk mi is azt, amit ezrével mondanak magyarok a világ körül: „Tenni kellene valamit.” Csakhogy mi tudtuk, hogy a „valami” nem lehet „akármi”. Mi, talán először az emigrációban, a leghiggadtabb kritikát gyakoroltuk a fennálló emigráns szervezetekkel és önmagunkkal szemben, összemértük a próbálkozások sokaságát a valódi helyzet lehetőségeivel és romantikamentes szemléletünkkel megállapítottuk, hogy a sok emigráns fáradozás hosszú távlatban mind csak hiábavaló. Hiábavaló, mert ezeknek az elgondolásoknak egyike sem a magyar közösség építésének és fejlesztésének az alapelvéből indult ki, hanem mind csak részletcélokra irányultak: kultúr-, politikai, felekezeti vagy egyéb részletérdekek kielégítését szolgálták. Láttuk, hogy vannak társadalmi szervezeteink, katolikus és protestáns egyházaink, tánccsoportjaink, sportegyesületeink, értelmiségi kultúrklubjaink, melyek mind, mind ilyen-olyanamolyan magyarok érdeklődési körének vagy lelki igényének akarnak eleget tenni, de láttuk azt is, hogy nincsen egyetlen olyan intézményünk sem, mely az összmagyar közösségnek a megtestesülése lenne, pusztán magyar alapon. Nem volt és ma sincsen olyan intézményünk, melyhez minden magyar csupán magyar mivoltából kifolyólag tartozhatna, egy mindenünket és mindegyikünket átfogó és befogó szervezett közösségünk, mely azonosságunkat megadhatná bárhol a világon és közösségi hűségünket determinálhatná, hogy még gyermekeink is elmondhassák: íme, én ide tartozom, én ez vagyok — még ha már esetleg nem is magyarul. Másszóval: láttuk, hogy nincs meg az a keret, melyen belül magyarként lehetne továbbélni Nagymagyarország határaitól távol. Hiába tudtuk, hogy a nemzeti hovatartozás elméletileg nem földrajzi és politikai kérdés, be kellett látnunk, hogy a hazai talajon kívül így, ahogy vagyunk, halálra vagyunk ítélve mint magyarok, mert rajta kívül semmink sincsen, ha nem a nyelv, amiért viszont minden nap és minden órában meg kell küzdenünk. Be kellett látnunk, hogy mindaddig, amíg nem építünk magunknak olyan közösséget, mely nincsen röghöz kötve, irgalmatlanul összecsapnak felettünk az embertenger hullámai.

De milyen alapra építhetnénk ilyen közösséget? Ez volt a következő, még nehezebb kérdés.

És helyzetünknek hosszas tanulmányozása után megállapítottuk, hogy az egyetlen tartós alap a vallásos lehet csupán.

Ez a második belátásunk két fő tényezőből adódik. Az első az, hogy a szélesebb világtársadalom, az illető államok, melyekben élünk, nem ismerik más jogi, illetve társadalmi-erkölcsi formáját az olyan közösség létezésének, mint amiről mi beszélünk... A másik, a fontosabbik tényező pedig ez: a vallásos közösség fogalma amúgy is az egyetlen, mely magában foglalja mindazt, amit meg kell valósítanunk, ha mint magyarok élni akarunk. Semmi nem elegendő ami annál kevesebb — mert itt már hitbeli dolgokról van szó és nem egyébről...

Mint ahogyan egyéni létünk értéke, célja rejtett előttünk, úgy népi-nemzeti létünké is az. Vagy hiszem, hogy az egyéni és a közösségi létnek van értéke és célja, és akkor igenlőleg foglalok állást mellette, vagy céltalannak és értéktelennek fogom fel, azaz, tagadom. De akár igenlőleg, akár tagadólag viszonyulok a lét kérdéséhez, állásfoglalásom így is, úgy is vallásos, lévén hogy olyan végső kérdések ezek, melyeket emberi ésszel az emberi ész számára sem lehet bebizonyítani avagy megválaszolni egyik irányban sem.

Elég tehát, hogy hisszük: egyéni létünknek, úgymint magyarlétünknek van értéke és célja, és a magyar vallás gondolata azonnal adva van. Mondhatnók úgy is, egyszerűbben, hogy a gondolat adva volt abban a pillanatban, amikor először felvetette valamelyikünk ezt a szót: minek? Minek próbáljunk megmaradni, fejlődni, továbbélni mint magyarok? De hiszen minek élni, egyáltalán? Minek a világra gyereket hozni? Logikus, ésszerű választ erre hiába kerestünk. Maradt hát a hit. S hogy hiszünk, hogy mi mindnyájan igenlőleg válaszoltunk e végső kérdésekre, mutatja már az is, hogy itt vagyunk.

A többi már a telológiának, vagy ha így jobban tetszik, a hittannak a dolga. Számunkra ez pedig nem más mint az alkalmazott hit: jelképes nyelvbe önteni a másként kifej ezhetetlent, úgy, hogy a nagy „igen” élhetővé váljék. És ehhez is hozzáfogtunk. Munkánkat persze nem fejeztük be, hisz a szerkezet sohasem lesz teljes, mindig tovább módosítható és fejleszthető: nem dogmákat tákoltunk össze, hogy tételeinket veletek elfogadtassuk.

De mégis miben hiszünk, kérditek joggal. Miben hiszünk mi, akik magunkat magyar vallásúaknak mondjuk? Vannak-e hitelveink, me24 ITT-OTT 28. évf. (1995), 1. (124.) szám