Itt-Ott, 1994 (27. évfolyam, 1. (123.) szám)

1994 / 1. (123.) szám

galábbis nem, amely esztétikai értékességgel fogalmazott volna meg politikai tartalmakat. Valamint, nem a magam érdemeként, hanem a helyzet különösségére jellemzően, a Kortárs-ban az én időmben — az akkori Magyarországon — nem csak a magyarországi, nem csak a kisebbségben élő, nem csak az emigrációban alkotó, de az ellenzéki költők is helyet kaptak illetve megjelentek: sőt, az épp közlési szilencium alatt lévő Petri György, majd Csoóri Sándor is — s ez nyilvánvalóan az íróknak az akkori „kádárista Kortárs”ba vetett valamekkora bizalmát és a „sztálinista szerkesztő” személyes garanciáját is jelentette. Miféle elnyomásról és kiszorítósdiról van itt akkor szó?))

(((Zárójel három: ha valaki az elmondottakból a Kádár-rendszer visszasírását, netán utólagos dicsőítését olvasná ki, alighanem téved. Másról van szó. Annyiról legalább, hogy a múlttal kell szembenéznünk, nem az előítéleteinkkel, illetve a kurzusos elvárásokkal. Közhellyel élve: ne öntsük ki a fürdővizet a gyerekkel együtt. Különösen, ha azt a gyermeket nem mi csináltuk, s főleg ne, ha mi egyáltalán nem tudunk gyereket csinálni. Irodalmi reminiszcenciával: a gazt ki kell rugdosni a veteményből, de nem mindegy, kinek a lábán van a csizma.)))

Ez a folyamat, mármint az irodalomba politikai úton való visszatérhetőség, természetesen visszavezethető a magyar irodalom évszázados szerepdilemmájához: az irodalom társadalmi feladattudatának állandóan előkerülő kérdéséhez. A társadalmi vállalás, a társadalmi tudat politikai formálásának kényszere, a társadalom lelki egységének megtartásáért vívott szüntelen küzdelem valóban centrális helyet foglalt el évszázadokon keresztül a magyar irodalom lelki mozgásában. Le kell szögeznünk, ha vitatható mértékben is, de ez valóban az irodalom kényszerű vállalásai közé tartozott. A rendszerváltás/ rendszerváltozás után azonban ez a társadalmi szerep megszűnni látszik. Az irodalom (ezzel együtt természetesen az író és az irodalmi mű) mindinkább elveszíti addigi kiemelt társadalmi szerepét, helyzete megrendül. Úgy hiszem, az irodalomban tevékenykedők nagyrészét érinti ez, nem csak azokat, akik alkotói tevékenységük centrumába a közösségi beszéd paradigmáit helyezték.

Ezt a válságot gondolom a legtermékenyítőbb dilemmának irodalmunk számára. Ebből egyfajta új vagy megújított anyagkezelési forma vagy az

irodalmi beszédmódok sokfélesége alakul vagy alakulhat ki, amely talán hozzásegít ahhoz, hogy a magyar irodalom felzárkózzék az európai — illetve a világirodalom legfrissebb vonulataihoz. Mekérdezhetik tőlem, valóban fontos-e ez. Azt kell válaszolnom, igen, ebben a pillanatban a magyar irodalom szempontjából a legfontosabb kérdés.

A rendszerváltozás kezdetének egyik legígéretesebb irodalmi törekvése volt, hogy áthidalhatóvá látszott tenni a magyar irodalom határok által erőszakosan kialakított szétszabdaltságát. Ezt a kérdést a hely szellemisége, a megjelentek érdeklődésének megfelelően két részre kell bontanom. Jelesen: 1) az anyaországi és a magyar kisebbségi irodalom közötti viszony; 2) az anyaországi és az emigrációs irodalom közötti viszony. Ezt a megosztást egyébként is indokolják a kétféle Magyarországon kívül-élés jelentős különbségei, melyek már-már összehasonlíthatatlanná teszik a kisebbség és az emigráció helyzetét. (Részletesebben most természetesen az emigrációhoz fűzhető kapcsolatrendszerrel foglalkozom.)

1. A közép-kelet-európai változások azt az elhamarkodott illúziót kelthették a szétszakítottságban élő magyarság számára, hogy elérkezett a közös munkálkodás, gondolkodás, egyáltalán, a közös élés ideje. Keserű és kiábrándító tapasztalat, hogy a határok — ha nem is ugyanolyan színű drótokkal — de ott feszülnek közöttünk, mind politikai, mind kulturális értelemben. A térség kétségtelen magyarellenessége — ennek természetesen történelmi előzményei és újabb, itt és most nem részletezhető okai vannak — erős gátjai ma is a szabad szellemi és fizikai átjárásnak. Ezen a területen a legnagyobb vívmány az — kis lépésnek látszik bár, de felbecsülhetetlen következményekkel járhat —, hogy megindult a kölcsönös publikálás a hazai és a nemzetiségi lapokban. A legjelesebb magyar szerzők is jegyezhetik szerzőként immár az erdélyi Korunk-at, a Helikon-1 és a Látó-1, a pozsonyi Irodalmi Szemlé-1 vagy a Kaligramm-ot. Sajnos, a vajdasági állapotok nem biztatnak fejlődéssel ezen a téren sem, sőt, a hanyatlás jelei már megjelentek a háború árnyékolta keserű jövőhorizonton: a kárpátaljai irodalommal pedig változatlanul a személyes találkozások jelentik a kapcsolattartás szinte kizárólagos formáját. Fontos elmozdulást jelentenek ezek a kis lépések, hiszen eddig csak a kisebbségben íróknak a munkái jelenhettek meg Magyarországon — az uralkodó országok irodalmi korifeusainak nem leplezett rosszallása közepette;

ITT-OTT 27. évf. (1994), 1. (123.) szám 25