Itt-Ott, 1994 (27. évfolyam, 1. (123.) szám)
1994 / 1. (123.) szám
tartással rendelkező, objektív feldolgozásra még sokáig hiába váró — kommunista érát felváltó rendszer eddig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, következésképpen a jelenlegi magyarországi fejlemények, bennünket érdeklőén az irodalmi mozgások ezt a szükségképpen átmenetinek tekinthető struktúrát modellezik, illetve ennek az anomáliái között próbálják meg artikulálni magukat. Alapvető kérdés, korszakhatárnak tekinthetőe a rendszerváltás éve az irodalomban, vagy sem. Az természetesen vitán felül álló kérdés (elért eredmények ide, elmaradt eredmények oda), hogy a magyar társadalmi mozgások történetében kiemelt helye lesz ennek a legutóbbi fordulatnak. S történelmi szerepe nem csak a huszadik századi magyarságlét szempontjából meghatározó. A folyamat társadalmi vetülete azonban nem ennyire egyértelmű. Hasonlattal élve: mintha nem követné tárgya mozgását az árnyék. Leegyszerűsítve: az irodalmi, művészeti törekvések nem vesznek igazán tudomást a körülöttük történt változásokról, nem következett be az ilyen fordulatok környékén jogosan elvárható esztétikai törés, átcsapás, ellenkezőleg: hasadás jött létre az úgynevezett valóság és az őt úgynevezetten tükröző, szelídebb kategóriákkal: leképező, teremtett valóság között. Ennek oka nyilván abban lelhető fel, hogy míg a társadalmi formáció radikális megújuláson ment keresztül, addig az irodalomnak erre nem volt szüksége. A Kádár-rendszer utolsó évtizede az irodalom — csakúgy más művészeti ágak — aranykorát hozta meg. Az erről való gondolatsorom, illetve az ennek az állításnak a bővebb kifejtése a „Szomorú aranykor” címmel, a Szivárvány 32-es számában közzétett tanulmányomban hozzáférhető. Most dióhéjban csak annyit: a politikai irányítás már nem volt elég erős ahhoz, hogy jelentősen befolyásolja a művészetek mozgását, illetve az adott művészeti ág belső értékrendjének a kialakulását, viszont még elég erős ahhoz, hogy állami mecenatúra formájában támogassa azokat. Ezt a kijelentést lehet az átkos rendszer visszasírásának minősíteni — ezt meg is tette a Magyar Nemzet újságírója a közelmúltban egy ennél szelídebb kijelentésem kapcsán, nem kevés, a rendszerváltást kísérő jellegzetes aggresszivitásról és félremagyarázási készségről téve tanúbizonyságot —, a minősítgetés azonban nem változtat a tényen: az értéket teremtők már egyfajta biztonságot élvezhettek abban az időszakban, beleértve az ellenzék jeleseit is.. Az irodalomra szűkítve immár a kérdést: a nyolcvanas évek végére az írók kialakították a saját értékrendjüket, mely merőben esztétikai megfontolásokon alapult, s ez az értékrend jószerével alkalmazható és működőképes — alkalmazódik és működik — ma is. Azaz, mégse. Mert a rendszerváltozás beköszöntése ezt az irodalminak tekinthető értékrendet billentette fel, s taszította át — érdekes módon — a legvadabb pártharcok idejére emlékeztető feszült és rossz kulturális közegbe. Ami a kommunista éra utolsó évtizedében már nem volt az irodalom fontos kérdése, hogy hova tartozik az író, hiszen a valamire való író hovatartozása egyértelmű volt, így az írótársadalom ilyen értelmű homogenitásáról beszélhettünk, most igenis befogadó illetve kizáró okká lépett elő. Lehet támogatni az ellenzéket, de valakit biztosan támogatni kell. És még jó, ha csak a támogatás a kedvezményezettség feltétele, s nem a támadás, mármint a szemben állók pocskondiázása, nevetségessé tevése, amely ma már sajnos nem csak a téma- és tehetséghiányban szenvedő humoristák kedvenc időtöltése és megélhetése. Ez a folyamat két szempontból is rossz. Részben, mert a könyvkiadáshoz, illetve a folyóiratok fenntartásához pénz szükségeltetik. Ám a szerezhető, illetve rendelkezésre álló magán- vagy pszeudoközpénzek pártszerűen kezdenek el mozogni — a támogatás iránya és mértéke a ,jó elvtárs — rossz elvtárs” ismerős, mindössze átnevezett szisztémáITT-OTT 27. évf. (1994), 1. (123.) szám 23
