Itt-Ott, 1993 (26. évfolyam, 1. (122.) szám)

1993 / 1. (122.) szám

Lelkipásztori helyzet, ökumenikus kapcsolatok

A kommunista korszakban az egyház szinte csak a templomokban tevékenykedhetett: hitoktatott, szentségeket szolgáltatott. Különösen a katolikus egyház bizonyos ellenzéki szerepet is betöltött a vallásüldöző hatalommal szembeni bátor magatartásával. A rendszerváltozás előtt majdnem kizárólagosan a templom volt az a hely, ahol az anyanyelv használata érintetlen maradt. E kettős szolgálata szimpátiát, és a hiányosságokkal szembeni jóakaratú elnézést hozott az egyháznak. A rendszerváltozás az egyház presztízsét rendkívül megemelte. Hirtelen mindenki vallásosnak mutatkozott, a templomok zsúfolásig megteltek. Mindenki kereste az egyházakkal a kapcsolatot. Utólag elemezve a helyzetet, nagy a valószínűsége, hogy a új politikai erők nagy együttműködési készsége az egyházzal benne volt a romániai álforradalom forgatókönyvében. Az egyháziak közül csak kevesen mérték fel ezt a körülményt, és számoltak azzal, hogy gyorsan visszaáll az egyházakkal szembeni ellenséges állapot. A változással együtt lehetőség nyílt a régi vallásos szokások felújítására, körmenetek, búcsúk tartására. A kezdeti lelkesedést kétségtelenül a nosztalgia is táplálta. Sok lelkipásztor sajnos még most is a népi vallásosságra jellemző rendezvények sikerével méri lelkipásztori munkájának eredményességét, és nem vizsgálja meg kritikusan, mennyire vannak hívő tartalommal telítve ezek a rendezvények. Várható, hogy a realitások lekanyarodnak a hagyományos vallásgyakorlati útról s ez ellen semmit sem használ majd a „nyugati bacilustól való óvás”, mely egyre gyakrabban hangzik el egyházi körökben. A rendszerváltozással beköszöntött viszonylagos szabadság, demokrácia, privatizációs folyamat, megélhetési nehézségekkel való küzdelem, a jóléti társadalmakban lábra kapó gyakorlati materializmus irányába befolyásolja az erdélyi katolikusokat is, különösen a vallásos meggyőződésüket nem tudatosan vállaló hagyományos hívőket. A pásztó ráció előtt megnyílt az út, megsokasodtak a feladatok, melyeket a papság egyedül nem képes elvégezni. Világiak bevonásának gyakorlati megvalósulása nagyon nehéz, kevés a képzett világi, de a papságnak sincs tapasztalata arra nézve, hogyan vonhatná be egyre inkább a világiakat az egyház életének irányításába. A papság az új körülmények között elbizonytalanodik, megtorpan, hiányzik az átfogó koncepció is, a fantázia, mely bátorságot adna a továbblépésre. „Az élő egyházat kellene restaurálnunk, és új szervezeteket felépítenünk, de nincsenek a jövővel kapcsolatos elképzeléseink, nincsenek terveink. Mostanig egyik napról a másikra éltünk. Egy lehetőségünk volt csak: az állam által jóváhagyott pénzügyi költségvetésünk; hosszútávú pasztorációs terveket nem tudtunk kifejleszteni. Egyházunk tervszerűbben és logikusabban kellene, hogy dolgozzon, és így a jövőre gondoljon” — mondotta Jakubinyi György gyulafehérvári segédpüspök a klagenfurti Kirchenzeitung-nak adott interjújában (1992 február 2.). A Szentlélek természetesen most is építi az egyházat, de a bizonytalankodó egyházi vezetés az ugyancsak bizonytalankodó híveket nem tudja cselekvésre lendíteni. Tulajdonképpen most is azok a

38 fTT-OTT 26. évf. (1993), 1.(122.) *zám

gyakorló keresztények, akik a kommunista rendszer idején kitartottak. A kivétel nagyon kevés. Azok pedig, akik a változás után keresték az egyházzal a kapcsolatot, nem azt kapták, amit kerestek. Ezeket az embereket talán másképpen kellett volna pasztorálni, mint azokat, akik régen is gyakorló keresztény életet éltek. Sürgős szükséglet, hogy az eddigi területi plébániai pasztoráció mellett most már egyes hívőcsoportokat megcélzó, ún. kategoriális pasztorációs kezdeményezések is induljanak. Ezeket el lehetne mindjárt indítani az egyház kebelén belül, az idősebb és fiatalabb papi generáció közötti nagy „generációs feszültség” feloldására. Kis, korszerű paszorációs szigetek kezdeményezőit gyakran éri ugyanis kritika, hogy nem támogatják a „népi”, megtartó erejű egyházat, hanem külön utakon járnak a maguk elgondolásaikat követve.

Az erdélyi egyházmegyében rendkívül nagy jelentősége van a Roma által az Európa új evangelizációjával foglalkozó 1991-es rendkívüli Püspöki Szinódusz után egyre inkább sürgetett ökumenizmusnak. Az elmúlt évtizedekben az állam által meghirdetett, és az ortodox egyháztól is pártfogolt, felekezetközi viszony nagyon felszínes volt. Ez a kifelé propagált állapot ma már nem létezik. Létezik viszont egy nemzeti színezetű ökumenizmus. A közös nemzeti érdekeket védő erdélyi magyar keresztény egyházak közötti viszony valóban nagyon jó. A római katolikus, a református, az evangélikus, az unitárius, és legújabban a baptista felekezetek püspökei rendszeresen találkoznak. Közösen lépnek fel az állammal szembeni követeléseikkel, mint az iskolák visszakövetelésekor, vagy legújabban az új tanügyi törvénytervezet esetében tették. Gyakoriak a közös ökumenikus istentiszteletek, imaórák, stb. Tőkés László püspök látogatásai alkalmával katolikusok, köztük papok is jelen vannak, mivel benne a közös magyar ügy védnökét és szószólóját látják. Katolikus részről egyre erősebb a kívánság, hogy az ökumenikus kapcsolatoknak legyen élő keresztény, és ne csupán nemzeti alapja. Azt is kívánják, hogy a magyar sajtóban, a TV-ben és a rádióban az eddiginél kiegyensúlyozottabb legyen a katolikus-protestáns jelenlét.

A katolikusok és ortodoxok kapcsolata a minimálisra csökkent. Lassan elmaradtak a korábban megrendezett protokolláris találkozások is. A nemzetiségi feszültségek rányomják bélyegüket a kapcsolatokra. Még nagyobb az elhidegülés az ortodoxia és a görögkatolikus egyház között. Utóbbi visszaköveteli az ortodoxiától a plébániáit és templomait. Erre az ortodoxok azonban — néhány eset kivételével — nem hajlandók. A román görögkatolikusokat változatlanul magyarbarátnak tartják, sót gyakran hazaárulással vádolják őket. A görögkatolikus egyház még mindég elnyomásban él. Félő, hogy a hazafiságuk bizonyítására való sürgetéssel megzsarolhatok lesznek, s félő, hogy az erdélyi magyar és román katolikusok között is olyan feszültségek léphetnek fel, mint amilyeneknek tanúi lehetünk az erdélyi és a Kárpátokon túli katolikusok között. Csak a helyi adottságok hiányos ismeretével magyarázható meg a kísérlet az egységes romániai püspökkari konferencia létrehozása. Az történt ugyanis, hogy az annyira különböző