Itt-Ott, 1993 (26. évfolyam, 1. (122.) szám)

1993 / 1. (122.) szám

Pomogáts Béla (Budapest):

Beilleszkedők és bosszúállók

Az ősszel közel öt hetet töltöttem az Egyesült Államokban és Kanadában, igen sok magyar közösséggel találkoztam, s úgy érzem, valamennyire megismerkedtem az Újvilágban élő magyarok, elsősorban persze az értelmiségiek tapasztalataival, elképzeléseivel és törekvéseivel. Ez a magyarság ma már természetesen nem emigrációként, különösen nem politikai emigrációként határozza meg magát. Helyezete és státusa átalakult a hazai változások következtében: hazatelepedhet, részt vehet a magyarországi gazdasági, politikai és kulturális életben, akár vezető állásokat is betölthet, erre különben több példa is akad. Az új helyzetnek — a nyugati világban élő magyarok számára is — számos előnye van, egyszersmind igen sok kérdést is felvet, többi között a nyugati magyarság identitásának kérdését.

A nyugati magyarság nagy része ugyanis nem kíván élni a hazatelepülés és az idehaza történő elhelyezkedés lehetőségével. Eltérően a korábbi — például az 1848-1849-et, majd az 1918-1919-et követő — emigrációktól, amelyek elsősorban a Magyarországon berendezkedett politikai rendszerrel szemben határozták meg magukat, az utóbbi több mint négy évtizedben, főként az ötvenhatos forradalom leverése után a nyugati világban menedéket talált és letelepedett magyarok igen nagy többsége nem kívánt ragaszkodni a politikai emigráns státusához, illetve igazából sohasem érezte magát hontalannak. Vagyis, ha élesen szemben állott is a hazai (kommunista) politikai rendszerrel, és nyilvánosan bírálta is ennek intézkedéseit, elsősorban arra törekedett, hogy rendezze viszonyát a befogadó társadalommal. Elhelyezkedett a számára otthont adó ország gazdasági, politikai és kulturális életében, gyakran vegyes nyelvű családot alapított, biztos egzisztenciát teremtett, s a nyugati világban eltöltött évtizedek most már ezer személyes szállal fűzik új környezetéhez.

Korábban a második világháború vagy az 1947-1948-as Rákosi-féle hatalomátvétel után a nagyvilágban szétszóródott magyar politikai emigráció, legalábbis ennek nagy része egyféle „emigráns identitást” alakított ki, amely minden tekintetben az elhagyott otthoni világban találta meg a maga vonatkozási pontjait. A jelenben is vannak ilyen emigránsok, főként az Egyesült Államokban vagy Ausztráliában, az emigráció nagy többsége és éppen az életrevaló, a mi hazai dolgaink szerencsésebb alakításában segíteni tudó része mindazonáltal eltávolodott ettől az emigráns lelkiállapottól. Ehelyett az úgynevezett kettős identitás kötódésrendszerét alakította ki, s miközben hűséges maradt eredeti hazájához, őszinte érdeklődéssel és elkötelezettséggel figyeli az itthoni fejleményeket. Támogatni kész az átalakulási folyamatokat, be tudott illeszkedni új hazájának viszonyai közé, és polgári öntudattal vesz részt ennek életében.

A két emigráns réteg: a mindig is a politikai emigráció öntudatával fellépő és a kettős identitás vontakozási rendszerét kialakító csoportok közül kétségkívül ez utóbbiak vannak abban a helyzetben, hogy a nagyvilágban eredményesebben képviseljenek magyar érdekeket. Magyar érdekeken nemcsak a jelen Magyarország gazdasági, politikai és kulturális kibontakozásának nemzeti érdekeit értem, hanem a Kárpátmedencében élő kisebbségi magyarság fennmaradásának és fejlődésének, illetve az egyetemes magyar nemzeti integrációnak az érdekeit is.

A hagyományos politikai emigráció általában elszigetelten él a befogadó társadalomban, világképét emlékek és nosztalgiák, vagy ami még szomorúbb, a bosszúállás, a leszámolás vágya határozza meg. Nem is érdeklődik igazán a befogadó társadalom kultúrája iránt. Nincsenek igazán kapcsolatai a gazdasági és politikai döntéshozó fórumokkal, s nem tud befolyást gyakorolni a sajtóra, amely köztudottan minden nyugati társadalomban hatalmi tényezőt jelent. Ilyen kapcsolatrendszerrel, a befolyásolás eszközeivel, ahogy ezt Amerikában mondják: a lobbyzás lehetőségével csak a beilleszkedettek csoportjai rendelkeznek.

Ez az emigráció nem akarja átvenni Magyarországon a hatalmat, nem követel politikai vezető posztokat, sót véleménye szerint ezek a posztok csakis azokat illetik meg, akik az elmúlt nehéz évtizedekben itthon vállalták a magyar nép sorsát és ismerhették meg a közös gondokat, ismerhették fel a közösen elvégzendő feladatokat. Ezt a visszafogott emigrációs magatartást fontosnak tartom, hiszen átéltünk korszakokat, nem is olyan régen, midőn egy hazatért politikai emigráció szinte mindenre rátette a kezét. És vannak tapasztalataink, miszerint ma is akadnak nyugatról hazatérők, akik szívesen oktatják ki az idehaza maradt és itthon küszködő magyarságot arról, hogy miként is kellett volna viselkednie. Ezek az egykori emigránsok vezető posztokat és. különféle előjogokat követelnek maguknak mindazok rovására, akik idehaza vészelték át az elmúlt nehéz évtizedeket.

Az emigráció nagyobbik (és józanabbik) része azonban nem ilyen. Ez az emigráció is természetesen kész arra, hogy gazdasági, politikai és szellemi támogatást adjon felszabadult szülőhazájának, de semmiképpen sem kívánja meghatározó módon és vezető posztokon érvényesíteni kívánságait és felfogását. Leginkább ez az emigráció őrizte meg kapcsolatait szülőhazájával, s vett részt korábban is a magyar érdekek külföldi képviseletében és szolgálatában.

Mindehhez hozzá szeretném tenni azt, hogy az emigráció „visszafogott” magatartása ellenére talán hasznos lett volna az eddig tapasztaltakhoz képest jobban bevonni a nyugati magyar szakértőket az ország gazdasági és kulturális talpraállításába. Néhány nyugati magyar természetesen szerepet kapott a kormány különféle tanácsadó testületéinek munkájában, különösen a diplomáciai karban, de még így is számos olyan nyugati magyar szakértő akad, akinek például közgazdasági, pénzügyi felkészültségét, összeköttetéseit igénybe vehette volna az új hatalom. Tapasztalataim — és nyugati barátaim véleménye — szerint a nyugati magyar szakértelem és befolyás mozgósításában nem annyira a körültekintő vizsgálódás döntött, inkább — hasonlóan a haza politikai elit kiválasztásához — a személyes összeköttetés vagy a túlságosan is erőszakos felajánlkozás.

[TT-OTT 26. évf. (1993), 1. (122.) szám 25