Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 3. (121.) szám
A Reménység tavánál Előadások az 1992-es Lake Hope-i találkozóról Pomogáts Béla (Budapest): Magyar lehetőségek és feladatok az ezredfordulón Korforduló az ezredvégén A nagy történelmi korszakok és a naptári rend szerint való évszázadok sohasem fedik pontosan egymást: a 19. század nem 1801-ben kezdődött, hanem 1789-ben, midőn kezdetét vette a nagy francia forradalom, és nem 1900-ban végződött, hanem 1914-ben, midőn kitört az első világháború. Változatos és gyorsan járó évszázad volt, noha nem száz, hanem 125 esztendőn át tartott; egy korszakos társadalmi átalakulással indult, amely új lehetőségeket nyitott az emberiség előtt, és egy szörnyű világégéssel zárult, amely elemésztette ennek az átalakulásnak a legtöbb eredményét, legalábbis Közép-Európában, amely ettől kezdve a szomszédos nagyhatalmak politikai játéktere, háborúinak színtere és csatlósállamainak övezete lett. Ahogy kitört az első világháború, s ezzel lezárult a 19., kezdetét vette a 20. század, minden bizonnyal az emberiség történetének legvéresebb korszaka. A világpolitikában s különösen a Kelet- és Közép- Európában bekövetkezett történelmi átalakulásokkal most azután alighanem ennek az évszázadnak is vége szakadt: eltartott hetvenhat éven át, 1914-től 1990-ig. Kezdetén egy világháború, majd egy véres, az 1917-es orosz forradalom, (történelmi időben) nem sokkal ezután egy minden korábbinál pusztítóbb háború: a második világháború, ezt követően Európa kettéosztása, a közép-európai kisállamok végzete, aztán négy és fél évtizeddel később teljesen váratlanul és szinte hihetetlenül, a szovjet világbirodalom hirtelen és látványos összeomlása: a varsói, budapesti, keletberlini, prágai, szófiai, bukaresti átalakulás, amely nemcsak a közép-európai régió, hanem az egész kontinens számára új történelmi korszakot nyitott. A lezárult korszak: a 20. század egy szörnyű és groteszk paradoxon áldozata volt. A felvilágosodás, a jakobinizmus és a 19. századi racionalizmus öntudatos örököseként gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális stratégiáit a józan ész számításaira kívánta építeni, s végül is az esztelen alvilági téboly uralmát szabadította el. Katonák számításai előzték meg az első és a második világháborút, a forradalom technikusainak számításai készítették elő az 1917-es forradalmat és később a forradalom nevében véghezvitt embertelenségeket, az ésszerűségre hivatkoztak a tervgazdálkodás, az osztályharc, a világforradalom teoretikusai, akik meg voltak győződve arról, hogy a társadalom ügyében elvégzett számításokat az erőszaknak kell a valóságba átültetnie. Az évszázad véres történetét minduntalan átszövik az utópiák: a forradalomról, a kontinentális vagy világhatalomról, a gazdaságfejlesztésről, a nemzet és az emberiség jövendőjéről. A jövőbe meredő nagyszakállú filozófusok azon merengtek, hogy milyen elméletekkel, ide4 fTT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám ológiákkal kell az „emberi lényeg”, a szabadság és az egyenlőség érvényesülését megalapozniok, aztán a szövevényes elméletekből előbb-utóbb titkosrendőrségek, kényszermunka-táborok, hadseregek és világháborúk lettek: a racionális számítások történelmi folyamatokat indítottak el, amelyek a lehető legképtelenebb irracionalitásokhoz vezettek. Sorra készültek a bájos tanmesék arról, hogy az emberiséget miként lehet jó útra vezérelni, aztán a történelem elolvasta és megvalósította ezeket a történeteket, és az emberiségre rászabadult a legkafkaibb pokol. Az értelem fedezete nélküli nacionalizmus, a nekiszabadult utópia, az emberi egyén iránt megvetést tanúsító kollektivizmus és a vérgőzös forradalmiság ragadta magához a történelem irányítását, s most aztán elmondhatjuk: éppencsak hogy túléltük, persze nem mindannyian, ezt az érces trombitaszóval meghirdetett 20. századot. Pedig voltak próféták, akik időben próbálták óvni az emberiséget mindattól, ami bekövetkezett. Egyetlen ilyenre hivatkozom: Babits Mihályra, aki életének talán legmélyebb pontján, csalódva abban, ami történt, és rettegve attól, ami következik, megírta hosszú évtizedeken át elhallgatott vagy szidalmazott Magyar költő Kilencszáztizenkilencben c. nagy személyes vallomását, s ebben „Ének a »Szavak megtagadásának« korából” c. versét (későbbi címe: „Szíttál-e lassú mérgeket”). Ez a költemény azok ellen az erkölcsi és mentális torzulások ellen tiltakozik, amelyeket az első világháború után megnyílt és most (remélhetőleg) lezárult korszak okozott: Szíttál-e lassú mérgeket, illatok átkait? jaj, rosszabb, aki kába szók mérgéből tudva szítt, melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a Tett — 6 kárhozott, kiben a Szó először született, az ábrandokbahurkoló, álomharang huzó, biborszinű, tömjénszagú, trombitahangú szó. Haza... Szabadság... hallod ezt? ó ember messze fuss, mert ellenséged aki szól, zsarnok és háborús: mert minden édenek neve vad poklokat bűvöl s Kasszandra átkát gúnyosan visszárui veri föl. Hazánk, harson, s már durva harc dúlja a drága tájt, s új tusa borzadt oka lesz, haki békét kiált. Eszmét neveznek — és a föld bitókkal fólfakad; jövőt — és viszik halni már a gyönge fiukat; népjavát — s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést; ember közösség: pompa-szó — de kerüld mint a kést; szabadság: ez még csábosabb — de vigyázz, ki ne mondd, mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond! Ó varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés, hol a konkolyt arassa az, ki a búzát veti, s szive melegjén ölyvtojást költsön a gerle ki. Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd és köpd ki fogaid közül a véres szavakat, — sőt hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok gyütövény, ártatlan is, csírázni kezd lelkednek mezején, égesd föl inkább a mezőt és legyen kételyed tikkadt és izzó, mint a láng száraz mező felett.
