Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 1. (119.) szám
Szórványban Papp László (New Canaan, CT): Szükség van-e a nyugati magyarokra? A Magyar Baráti Közösség Keleti Csoportja 1987-es találkozóján hangzott el az alábbi megállapítás. Csoóri Sándor, Király Béla, Papp László és Radnóti Sándor voltak a beszélgetés előadói. „A mi generációnk számára egy olyan 15-20 éves »ablak« nyílott meg, amely talán sohasem adódik mégegyszer. Beérett ugyanis egy befolyásban, anyagi lehetőségekben és társadalmi pozíció tekintetében eredményes korosztály, amely még működőképes és ugyanakkor — főleg a forradalomban való részvétele következtében — élénken érdeklődik a magyar problémák iránt. Sokan közülük elérkeztek abba a korba, amikor a napi munkájukból visszavonulva marad még erejük, idejük, pénzük és kedvük más feladatok elvégzésére. Ez pedig lehet a magyar ügyekkel kapcsolatos.” A magyarországi résztvevők egyetértettek az amerikaiakkal abban, hogy valóban a szigetmagyarság tagjai nagyban segítségére lehetnek és vannak Magyarországnak. Persze ez még a rendszerváltás előtt volt. Azóta a magyar kormány minden magyar képviselője lett. Változott-e ennek következtében a magyar-magyar kapcsolatok lényege? Nemrégen nagy felháborodást váltott ki a külföldön élő magyarok körében amikor a Nemzetőr, majd a Magyarországon megjelenő Magyar Elet közlése alapján nyilvánosságot kapott Jeszenszky Géza külügyminiszter nyilatkozata, amelyet 1991 jűliusi, amerikai tartózkodása alkalmából adott Túri Gábor újságírónak. A beszélgetés során többek között a következőket mondta: „A nyugati magyarok közül szép számmal vesznek részt tanácsadóként a kormány munkájában... De éppen a kényszerűen hosszú távoliét, a magyar viszonyok nem kellő ismerete miatt — no meg azért is, mert az otthoni magyarokban minden rokonszenvünk ellenére van egy olyan érzés a nyugatiakkal szemben, hogy mi otthon szenvedtünk, miközben ők jóval jobb körülmények között éltek —, egyszóval mindezek miatt nagyarányú, látványosan aktív szerepvállalás nem lehetséges. Vegyük ehhez azt, hogy a rendszerváltozás négy évtizedet váratott magára, az akkori kivándoroltak már nem fiatalok, tehát erejük teljében és tapasztalataik birtokában levő prominens emigránsokkal alig rendelkezünk.” Nehéz ezt a kijelentést összeegyeztetni Antall József üzenetével, hogy ő a 16-milliós összmagyarság miniszterelnökének tekinti magát. 1991 őszén a New York-i követségi fogadáson még azt is hozzátette ehhez, hogy ma már nincs magyar emigráció. Bárhol éljünk is, a magyar nemzet tagjai lehetnek azok, akik ezt vállalják. Nyilván figyelembe véve a külügyminiszter által keltett felzúdulást, Antall megerősítette álláspontját a Nyugati Magyarság olvasóihoz küldött 1992. újévi köszöntőjében, amelyet — mint írta — minden Nyugaton élő magyar honfitársához intézett: „Abban is biztos vagyok, hogy a nyugati magyarság az új évben — sokféle félreértés tisztázása után — folytatja az óhaza és a határon túli magyarság szolgálatát, megtalálja a segítés sokféle módját. Hosszú idő múltán, ezer szál köti magyar testvéreink többségét második hazájához, ahol megbecsülést szereztek helytállásukkal népünknek. De a szülőhazához való hűségük mindig megtalálja a segítés útját, módját, amelyre ezután is számít az ország. Ez nemcsak kérést jelent, hanem azt is, hogy ezt a magyar haza jobb körülmények között majd sokszorosan meghálálja” Nemcsak a miniszterelnök, de a külképviselet tagjai is ilyen szellemben beszéltek nyugati honfitársaikhoz. így szólt Entz Géza államtitkár az ITT-OTT és Magyar Baráti Közösség huszadik konferenciája résztvevőihez. így nyilatkozott Kulcsár Kálmán, a Magyar Köztársaság kanadai nagykövete is: „Önök is a Haza polgárai, és én, a Haza itteni hivatalos képviselője, egy vagyok Önök közül. Vitázunk majd még sokat, bosszankodunk is a hibákon, de azt hiszem, egyre inkább türelemmel, megértéssel és a Haza javára.” Még határozottabban foglalt állást Pungor Ernő, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnöke, tárca nélküli miniszter, a Nyugaton élő magyar értékek felhasználása mellett. Pintér Dezsővel beszélgetve, a Magyar Hírlapban azt hangoztatta, hogy haza kell hívni a külföldön élő jeles tudósokat. A beszélgetés idevonatkozó része így hangzott: — Professzor úr arra számít, hogy a törvény majd visszacsábítja a külföldön élő tudósokat? — Nem, én azt gondolom, hogy a legjelesebbeket haza kell hívni. Nem csábítgatni, rendeletekkel üzengetni, hanem hívni. — Gondolja, hogy itt van az ideje ennek? — Nagyon jól tudom, hányféle akadályt kell elhárítani. Á legtöbb kint dolgozónak az állását is megszüntették itthon, így megszűnt a jogfolytonosság, s minden előny, ami ezzel jár. Abszurd helyzet, amely megérett a változtatásra. — Ki biztosítja azt, hogy valóban ez történik? Mi a garanciája annak, hogy a szűrő megfelelő lesz? — A hazahívott magyar szakember — ha tényleg nemzetközi szaktekintély — megfelelő garanciát jelent. Amit ő kér, azt meg kell adni. — Változatlanul nem értem pontosan: hogyan történik majd ez a hazahívás? — Félreértések elkerülése végett: nincs semmiféle lista a hazahívandókról, és azt sem tudni még, hogy kit, mikor és milyen módon kérünk fel a hazatérésre. Az első lépés az, hogy a magyar kormány szándékairól, terveiről minél szélesebb körben informáljuk a kint élőket. Engem például megválasztottak a Magyar Mérnökök és Építészek Világszövetsége alelnökének — 1992 augusztusától én leszek az elnök. Külföldön körülbelül háromezer magyar mérnök van ebben a ITT-OTT 25. évi. (1992), 1.(119.) szám 9
