Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 1. (119.) szám

Cseh Tibor (Midland Park, NJ)

Szí-essz-í-écs

Beszélgetek, új amerikai ismerősömmel.

— Bocsánat mi is az ön neve? — kérdi zavartan.

— Mister Cseh — mondom lassan, céltudatos erőfeszítéssel, hogy segítsem őt a kiejtés megtanulásában.

— Hogyan? Mister... Czé?

— Nem, kérem: Mister Cseh — ejtem ki eltúlzott szájmozgással.

— Ahá! Mister Kszeee!

— Nem, nem — mondom szelíden, de határozottan. — Mister Cseh!

Elkomorodik.

— Hm. Mister...Mister Gikszej — mondja és majdnem elharapja a nyelvét.

— O, nem — sóhajtom. — Mister Cseh: olyan, mint a “challenge” első fele, lendzs nélkül, de egy igen halk hával a végén.

Szünet. Töprengve hallgat.

— Azt nem lehet kimondani.

— Vagy olyan mint a “check”, ká nélkül és halk há-val.

— Mister Csekk — mondja nagy örömmel és két ká-val — Érdekes név. Furcsa név. Bolondos név, nem gondolja?

— Az őseim nem láttak a jövőbe — mentegetőzöm. — Nem tudták, hogy Amerikába fogok kerülni.

— Nevéről ítélve, ön persze lengyel.

— Nem. Magyar vagyok.

— 0, magyar! Azért ilyen nehéz név. Ezek a szláv nyelvek annyira mások.

— Nem szláv nyelv — igazítom ki.

— Nem?? — hüledezik. — Elnézést! — Emlékei közt kutatva maga elé mormogja: németek, osztrákok, Habsburgok, magyarok... Homlokára csap. Megvan! Germán nyelv!

— Nem, kérem, nem germán nyelv — mondom kicsit sértődötten és arra gondolok, vajon mit tanulhatott tizenkét évig az elemiben és a középiskolában, az egyetemről nem is beszélve? Vajon mit tud a differenciálegyenletekről, Szókratész elveiről, Szolón nézeteiről, vagy Anatole France szkepticizmusáról? Az ő földjén született a XX. század egyik legnagyobb írója, aki az emlékezetes könyvet írta: Akiért a harang szól. De ő vajon tudja-e, hogy miért kong a déli harangszó? Eszembe jut, mennyi mindent megtanultam én Guatemáláról, vagy Nicaraguáról a magyar gimnáziumi nevelés és földrajztanárom jóvoltából. Eszembe villannak hetedikes gimnazista koromból az önképzőköri órák, ahol Walt Whitman költészetéről, amerikai életmámortól hömpölygő, diadalittas ódáiról, vagy Ruben Dario, a latinamerikai Ady modernizmusáról vitatkoztunk.

— Nem vagyunk sem szlávok, sem germánok. Latinok sem — magyarázom csüggedten. Ezer éve be vagyunk ékelve közéjük, rokontalanul, árván. Ebbe pusztulunk-veszünk. Elődeink nem voltak jó telekszakértők — teszem hozzá, hogy érthetőbb legyen.

12 rn-on 25. évi. (1992), 1.(119.) szám

Részvéttel néz rám:

— Európában mindig bajok voltak és vannak.

— Igen — felelek szórakozottan és eszembe jut Kuba, meg Grenada, az évtizedes perui gerillaháború, vagy a kolumbiai kokain-maffia tömeges gyilkosságai. De emlékeimben felvillanak a newarki és sanfranciscói égő fekete gettók a hatvanas évekből, vagy a hetvenezer hajléktalan New York felhőkarcolóinak árnyékában, és a manhattani, queensi barátaim, akik sötétedés után nem mernek kimenni az utcára...

— Európában mindig bajok vannak — mormogom.

Hozzámhajol bizalmasan, mint aki nagy titok megosztására készül:

— Az én őseim is Európából jöttek.

— Tényleg?

Sietve teszi hozzá:

— Persze már nagyon régen. — Elmerengve mosolyog. — Talán az is lehet, hogy az első hajókkal. Vagy éppenséggel a Mayflowerrel.

— Mi, magyarok mindig lemaradtunk az első hajókról, — válaszolok elgondolkozva. Rákóczit látom a Márvány tenger partján, Kossuthot turini dolgozószobájában, s valami furcsa képzelettársítás révén Körösi Csornát a tibeti kolostorban. S látom az őrtornyok pásztázó fényeit, miközben átkúsztam a szögesdrótok között az osztrák határon Rohonc alatt negyvennyolcban, száz évvel a szabadságharc és három évvel az emberi jogok ünnepélyes deklarációja után. A „Hotel Európa” kiégett, csonka üszkeit látom Salzburgban, mint az eltiport kontinens riasztó szimbólumát... s nyolc év múltával: az ötvenhatos menekültek százezres tömegeit.

— Nekünk nem voltak messzi óceánoknak vitorlát feszítő vikingjeink, vagy röneszánsz kalandoraink, akik aranyért még az anyjukat is eladták volna, de közben mellesleg felfedezték Amerikát. Minket csak koldus nyomorúság, vagy a történelem korbácsa tudott kiverni a hazánkból.

Hosszas szünet. Elakadunk, mintha a beszélgetés folyama két ágra szakadt volna. A Mayflower romantikája és a magyar sors között túl nagy a szakadék. Hirtelen hozzám fordul:

— Hogyan betűzik az ön nevét?

— Szí-essz-í-écs — mondom gépies beidegzettséggel s olyan idegennek érzem nevemet angolul felboncolva, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. Olyan furcsának, mintha saját agysejtjeimet nézném mikroszkóp alatt, azon tűnődve, hogy vajon miről ismerem meg, hogy az enyéim.

— Szí-essz-í-écs? — ismétli hitetlenkedve. — Nem különös, hogy egyes népek mennyire másképpen mondják ki a szavakat, mint ahogy leírják?

— Valóban? — derülök magamban, s eszembe jut az „ought”, vagy a „thought”, meg a „Worcestershire.”

— Ön régen eljött hazájából? — kérdi érdeklődve.

— Ó, igen, elég régen „eljöttem”. Nem is egyszer, hanem kétszer. — Milyen erőtlen némely ige s mennyire nem födi a cselekmény belső, lelki hátterét. Eljönni? Vagy megsebzett lélekkel, gyökereidet elvagdosva otthagynod a földet, ahol élned s halnod kell.

— Kétszer? — kérdezi meglepetten.