Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)

1991 / 1-2. (118.) szám

Ungvári felhívás

Mi magyar értelmiségiek: tanárok, mérnökök, jogászok, írók, tudományos kutatók, akik közel ötszázan részt vettünk Ungváron a kárpát-medencei magyarság XX. század végi helyzetéről és feladatairól rendezett konferencián a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség kezdeményezésére, a most létrehozott fórumot egy hosszantartó eszmecsere és közös munkák kezdetének szeretnénk tekinteni. Egyszersmind jelképes eseménynek, amely nemzeti egységünk visszaállításának lehetőségét ígéri. A közelgő század- és ezredfordulón a magyarság ugyanis csak akkor tud felemelkedni abból a történelmi válságból, ahová a diktatúrák évtizedei taszították, és akkor fog felzárkózni Európa népeihez, ha nemzetként ismét önmagára ismer és szellemi, erkölcsi egységével lesz úrrá állami széttagoltságán, belső megoszlásain.

Ez a szellemi-erkölcsi egység nem irányul mások ellen, sőt inkább: Közép-Európa önmagára eszmélésének is hatékony eszköze lehet. A magyarság csak felemelt fejjel, saját értékeire találva lehet társa, szövetségese a régió többi népének, és csak anyanyelvén, anyanyelvi kultúrája által vállalhat szerepet a szabad nemzetek európai közösségében. Éppen ezért: találkozóinkra várjuk a szomszédos népek képviselőit és a kölcsönösség jegyében mi is örömmel veszünk részt összejöveteleiken. A történelem kihívásaira együtt és közösen kell válaszolnunk. Ez nemcsak feladatunk, hanem érdekünk is.

Kívánjuk, hogy az ungvári találkozó hasonló tanácskozások sorát indítsa meg. Javasoljuk, hogy az anyaországi társadalmi szervezetek, mint a Magyarok Világszövetsége, az Anyanyelvi Konferencia, a Rákóczi Szövetség, az Érdélyi Szövetség, a Kárpátaljai Kör, valamint a kisebbségi magyar szervezetek időről-időre rendezzék meg ezeket az összejöveteleket. Az ilyen találkozókon valósulhat meg nemzetünk szellemi egysége s kerül közelebb hozzánk a haza, amely Illyés Gyula szavaival: fölöttünk a magasban van, de amelynek itt a Kárpát-medencében és közöttünk, a szellem emberei között kell látható testet öltenie. — Ungvár, 1991. március 2.

□

Sütő András Naplójegyzetei

A jelentéktelenség — sajnos — szürke nyomdai gúnyájába öltöztetve, a Romániai Magyar Szó Zsebkönyvek sorozatában jelentős kötet került a könyvpiacra: Sütő András Naplójegyzetek című feljegyzései kilencszáznyolcvankilenc áprilisától december 22-ig. A dátum háromszorosan is szimbólumértékű: jelzi a nyolcvankilences decemberi romániai „fordulatot”, figyelmeztet, hogy a várva várt és megszenvedett változás nem a demokrácia és a megbékélés felhőtlen égboltját vonta a többségiek és a kisebbségiek feje fölé, hiszen, alig egy fertálynyi esztendő múltán a naplószerkesztés azért marad félbe, mert Sütő András szeme világát azok veszélyeztetik, csontjait azok törik össze, akik erre a forradalom előtt is vállalkoztak. A naplóban rögzített megrázó eseménysornak ez a második, kulmináns pontja, a harmadik pedig az, hogy a kis formátumú zsebkönyv akkor került forgalomba, amikor a marosvásárhelyi eseményeket elemző és értékelő parlamenti bizottság előterjesztette jelentését, és nyugateurópai fórumokhoz is eljuttatta azt, s a nagy vonalakban objektív eseményfeltárás és az ezeket kommentáló szöveg viharos visszautasítást eredményezett, természetesen azok körében, akik a tragikus összecsapások előtt és ezek idején, finoman fogalmazva, nem voltak éppen makulátlanok. A könyv önmagában is szívszorongató olvasmány, de fontosságát és aktualitását fokozza, hogy a parlamenti jelentés objektív elemeinek aládúcolásában perdöntő adat- és eseménytár eligazító a manipulálható közvélemény reális tájékoztatásában. És, annak ellenére, hogy egy pusztulásra ítélt kisebbségi közösség nyolcvankilenc decembere előtti már-már elviselhetetlen sorsát, tragédiáját idézi

minduntalan, itthonmarasztaló és megtartó erő sugárzik belőle. Sütő András írott és mondott szavaival, emberi tartásával lincselés nélkül is sorsszimbólumunk volt. Ennek, többek között, éppen ez a könyvecske a bizonyítéka. Égy megszenvedett élet igaza és ereje lengi be, kétségbeesett kiáltás az országból menekülők felé, hogy nincs más kiút, mint az ittmaradás. Miközben a többször feltört és lebontásra ítélt marosvásárhelyi lakásában és a sikasszói tanyán hónapszámra kutatnak a poloskák, azaz a lehallgató készülékek után — többször is sikerrel; miközben a halálos fenyegetéseket tolmácsoló szekus tisztekkel és a névtelen telefonáló patkányokkal vitatkozik-viaskodik. Tulajdonképpen egy hátborzongató krimi ez a kis könyv, példázata annak, hogy a fizikai és lelki kifosztottság felé sodort kisebbség sorshelyzetei, sajnos, minden fantáziát felülmúló, pusztulásukra szövetkezett erőket, áramlatokat varázsolnak vagy vonultatnak a küzdőtérre. Tragikus, hogy a decemberi fordulat után is.

„Eddig azt hittük, hogy a Napló a tegnapunkról, a közelmúltról szól — írja a könyvet szerkesztő Marosi Barna —, de most, amikor félbeszakad, már tudjuk, a Napló sokkal inkább a jelenről íródott, hiszen éppen azok szakították félbe, akik eddig is főszereplők voltak.”

Ezek ellenére is van biztató üzenete. A romániai magyarság kiállása, a könyvből is kitetsző szolidarizáló szeretete élményszerű, mert megélt, mint ahogyan az írót meglátogató román szobrász embersége is természetes, aminek kapcsán Sütő elmondja: „Az együttérzés pedig hatalom. Amikor elment, az emberi szolidaritásnak e csöppnyi ajándékát hagyta ajándékul szívemben.” — Sylvester Lajos, Háromszék, 1991. jan.

24.

ÍTT-OTT 24. évf. (1991), 1-2. (118.) szám 37