Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)
1991 / 1-2. (118.) szám
Cúth János (Komárom, Szlovákia): A társadalom és a köpönyegek fordulata A moszkovita egyetemeken és pártfőiskolákon „nevelkedett” káderek annak idején szép sorjában elfoglalták előmelegített foteljeiket, s elkötelezettségüket igazolandó, gyűjtögették a jó pontokat a bérömlengésekkel és előtapsolással. Ezek a dolgok önmagukban is előjogokat biztosító érdemek voltak. Viszont íratlan szabály volt még a szabványnak megfelelően kidomborított munkásszármazás, az aktív pionír és SZISZ (Szocialista Ifjúsági Szövetség) tevékenység igazolása, lendületes kirohanás az 1968-as forradalom s annak aktivistái ellen, majd ez a főzelék nyakonöntve a hányingerig gusztustalan benyalással, t.i. a párt politikájában való feltétlennek vallott hittel. Ezenközben természetesen megdicsőült a „munkásság élcsapata” — a munkát többnyire a javak, az apparátus lefölöző szeparátora felől ismerő pártklikk. A szakértelem és rátermettség másod-harmad-tizedrangú szempont lett. Lett viszont általános és teljes antiszelekció, minthogy nem volt olyan elmélet, eszme, de még tény sem, amely a mindenható kommunista ideológiához fogható lett volna... A rendíthetetlen elvek és fotelek lovagjai persze tudtak egyebet is. A hatalom megőrzéséhez, a pozíciók stabilizálásához kész forgatókönyvek álltak rendelkezésre. De még egy erődítményszerű karosszékből is látható volt a veszély: az ellenzékiség. Márpedig ahol ellenzékiség, ott ellenség, s mivel a pártkatekizmus nem tett különbséget kis és nagy ellenség között — lecsapott. Nem kellett ahhoz szabotőrnek, hazaárulónak, de még társadalomkritikusnak sem lenni, hogy az ember felhívja magára a „hatóságok” figyelmét. Sokszor elég volt egy megjegyzés, amely a pártpolitikát, esetleg a társadalmi viszonyokat illetően nem volt kellőképpen elfogult, hazug és damagóg, a mindenütt jelen levő kommunista Gestapo, s annak mindenféle al-, alantabb és még alantasabb osztályai máris munkához láttak: leskelődtek, hallgatóztak, provokáltak és besúgtak. Kilenc éves kisleányom alkalmanként vékonyka csomagokat kapott Svédországból, az ő, ugyancsak kilenc éves barátnőjétől. A csomagokban képeslap, levonok, és csokoládé volt. A csomagok minden alkalommal felbontva érkeztek, bennük a csokoládé apró darabokra törve. Próbáltam magyarázni a kisleánynak, hogy ne sírjon, ez csak afféle elővigyázatosság, hatóságaink ébersége, nehogy a csokoládéba beolvasztva rejtjeles üzenet legyen, mondjuk a svéd partok közelében ólálkodó szovjet tengeralattjárókról... Nem értette. Magyaráztam, hogy ez komoly dolog, abban a csokoládéban adóvevő és egy ügynök is be lehetett volna építve, vagy a COCOM-listán szerepelő hatodik generációs számítóközpont. Ezt már megértette. Jót nevettünk rajta: a kisleányom felszáradó könnyekkel, én pedig kényszeredetten. Talán említésre sem méltó, hogy az Amerikából hazaküldött csomagjaim szintén felbontva, ám kifosztva érkeztek meg (egyszer, s talán utoljára sikerült mások jóvoltából elvetődnöm Amerikába), s a külföldről érkező irodalmi honorárium egy része „elkallódott” az Irodalmi Alap, a Kereskedelmi Bank és a posta értünk buzgólkodó, Siva-kezű apparátusának dzsungelében. Mondjam, hogy minden reklamáció teljesen felesleges volt? Először is: ezekről az esetekről nem állítottam össze dossziét, gondolom más, hozzám hasonló póruljártak sem, vagy csak kevesen. Másodszor: a mi esetleges dossziénk a kutyát sem érdekelte volna, nem úgy, mint a rólunk készült, évról-évre hasasodó irattömbök. S az ember még csodálkozott, hogy nincs szerencséje... Ha lett volna egy Aranykalászos KGB-díj, arra jó eséllyel pályázhatott volna a cseh-szlovák belvédelem (ezt erősítette meg Brezsnyev korábbi kijelentése, mely szerint a hatalombiztosítást illetően Csehszlovákiától példát vehet a többi „szocialista ország” is.) A díjat illetően talán csak az akkori NDK köphetett volna a levesünkbe. Az ottani belügy ugyanis nem elégedett meg holmiféle ujjlenyomatokkal és hasonló primitív azonosítási módszerekkel, hanem bevezette a szag-archívumot. Bizonyos, ellenzékinek számító nőkről szag-anyagot szereztek be. Ez vagy úgy történt, hogy a kiszemelt egyén helyére, az autóülésre csempészett rongyot szerezték meg, vagy arra kényszerítették, hogy a lábai közé szorított rongydarabbal várakozzon egy ideig, amit aztán később továbbítottak a szagosztályra, ahol befőttes üvegbe zárva elraktározták a begyűjtött anyagot. Speciálisan kiképzett kutyáik aztán a szag nyomán évek múltán is ráakadtak a szag gazdájára. Ha pedig ráakadtak, támadtak... így voltak kiképezve. Ha most nem ragadunk le a hatalom tébolyult acsarkodásának, gátlástalan visszaéléseinek, az emberi méltóság porig alázásának tényénél, akkor döbbenettel tapasztaljuk, hogy a kommunista hatalom, a világmegváltó eszmék felesküdött őrzői most kapva-kapnak a rendszerváltás-kínálta lehetőségeken: akik azt korábban még szóban sem tűrték, s bilincscsöregtésre emlékeztető hangon ítéltek el mindent, ami „nyugati”, diverzáns elméleteknek és rothatdónak nevezve mindazt, most ezek a szuper-elvtársak előszeretettel vállalkoznak! Igen, vállalkozókká vedlettek át, feledve az osztályharcot, az imperializmus átkos hatásait, a burzsoá csökevényt, az elkötelezettséget, pártosságot, és a vörös sarkot! Újabban tele vannak velük a minisztériumok illetékes osztályai, ahol a vállalkozások engedélyezése folyik. Végülis nincs ebben semmi rendkívüli. Mert hát kérem, kinek van pénze vállalkozásra? Ki tud letétbe helyezni százezreket, milliókat részvénytársaságok és KFT-k létrehozásához? Hát ők, a tavalyi elvtársak. Nekik van rá pénzük. Erre azt mondod: igen ám, de a pénznek szaga van! Én azt mondom: jó, de ehhez nem csak pénz szükségeltetik, hanem összeköttetés is, sajnos még ma is. Erre Te: ugyan, kérlek, lejárt lemez. Pedig mondom: a némi szerepcsere ellenére ma is ugyanazok osztogatják az előjogokat ugyanazoknak, mint a Husák- Jakes korban. □ 34 ITT-OTT 24. évf. (1991), 1 -2. (118.) szám
